Takáts Sándor: Szalai Barkóczy Krisztina, 1671-1724 (Budapest, 1910)

ElŐSZÓ

vén igazán éltek, s akiknek szivük mindazzal bőves volt, ami a nemzeti életnek talpköve, a nemzeti léleknek istápja szokott lenni. Igen, voltak nagyasszonyaink, akik a magyaz néphez éá a magyaz földhöz gyermeki szívvel vonzódtak s tőlük soha meg nem idegenedlek. S amire a hazájuk szeretete s a maguk értelme kötelezte, abban nem átallották a forgolódásukat. Voltak nagyasszonyaink, akik a szemük elől soha el nem vetették a szárnyuk alatt éldegélő népet, hanem lelki és testi nyomorúságában jó lélekkel segítették. Azt tartották, hogy akiknek a sors sokat adott, sokkal is tartoznak a közjónak. A szemük tehát mindenütt meglátta a nyomorúságot és a szenvedést. Ennek enyhítése, az erkölcsi művelődés és a józan életmód terjesztése volt a főgondjuk. Otthon a maguk világában és a nép között keresték a szórakozást és az örömöt. Nem fölfelé törtek, nem a pazarlással, a címek s a rangok hajhászásával szerezték maguknak az örömet : a munka gyönyörűsége többet ért nekik az üres élvezetnél, a nép hálája nagyobb jutalom volt rájuk nézve mindenféle kitüntetésnél. Maguk voltak a nép számára mindenben