Takáts Sándor: Szalai Barkóczy Krisztina, 1671-1724 (Budapest, 1910)

V. Utolsó esztendők

Néha-néha megható szóval kéri az urát, jönne haza, hogy a lelke fájása enyhülne kissé.* Panaszos szó azonban sohasem jő az ajakára; csupa gyöngédségből még a nyavalyáját is kisebbítgeti. Megadással és megnyugvással tűri a sorsát, s dolgozik, amennyire a szíve dobogása engedi. Gyöngéd lelke a szenvedések e nehéz napjaiban még finomabbá, hite még erősebbé válik. Szebbnél-szebb gondolatot vet a papírra, s néha-néha szinte átszellemülve ír. Ha a baja rosszabbra fordul, erősen küszködik a szeretet és a gyöngédség között. Hívni szeretné az övéit, de a gyöngédsége nem engedi. S addig töri magát, míg el nem hiteti önmagával, hogy így van ez rendjén. Barkóczy Krisztina már 1712-ben gyakrabban betegeskedett s az urának is megírta, hogy a jövőre nézve kevés vígasztalásra valót vehet; mert a nyavalya magát el nem hagyja felejteni. « Azonkívül * «Én édes szívem — írja — már csak azt a jó hírt várnám, hogy Isten kegyelmedet hozná ; mást nem igen reménylek, mint azelőtt is jövendöltem ; mert bizony megkérdik télbe, hol volt a gazda h (1712 jún. 15. Károly.)