Takáts Sándor: Szalai Barkóczy Krisztina, 1671-1724 (Budapest, 1910)

V. Utolsó esztendők

orvosság, s megjósolta, hogy neki már nem feslik a hárs. A hold fogy, de megtartja erejét. Barkóczy Krisztina egészsége napról-napra gyengült, de a lelke mindvégig megtartotta erejét. A baját ugyan megírja az urának, de a szenvedéseket panasztalanul tűri. A haláltól nem fél, s a legnagyobb nyugalommal várja, mit ad néki az Isten. Az az életmód, amit élnie kellett, nem igen volt alkalmatos arra, hogy baja enyhüljön. A gazdálkodás ezernyi gondja és fáradalma a szívét csak nyugtalanította. Férjét a hivatalai, no meg az országgyűlések állandóan távol tartották; Pozsonyban és Bécsben dolgozott ő az «orszaggyűlési rendszeres munkálatokon)) és az ország föllendítését célozó plánumokon. Egyetlen lánya férjhez menvén, Erdélybe költözött. Fia az iskolákon forogván, szintén elszakadt tőle. A jó asszony tehát szeretteitől távol egyedül maradt a gondjaival és a betegségével. Csak a megvakulással küszködő agg édes anyja volt közelében, de ennek kínos vergődése is csak aggodalmát és bánatát többítette. A jó asszony ilyetén elhagyatottságában mód nélkül vágyakozott a szerettei után.