Takáts Sándor: Szalai Barkóczy Krisztina, 1671-1724 (Budapest, 1910)

III. Barkóczy Krisztina mint anya

volt mint a rózsa bimbója. Kemény, ellentálló és színtelen ez, de mikor kinyílik, s pompás színeit föltárja, illatot áraszt s mindenkinek örömet okoz. Evek multán a kis Klára a legszeretetreméltóbb lányka lett, aki kimondhatatlan rajongással csüggött az édes anyján, s aki mindenben hű követője lett édes anyja példás életének. Csak akkor tűnt ki, hogy a gyermeki dacosság benne igazában akaraterő, a félénkség szerénység, a túlságos szemérmetesség meg szelídség. Mint az édes anyja, ő is az egyszerű családi otthonhoz és a magyar faluhoz ragaszkodik. Nem vágyik a pozsonyi és bécsi világba. Nem kíván azokról az asszonyokról példát venni, akik idegen módiban ott ragyogtatják magukat. A cím, a rang nem kell neki. Soha, egyetlen levelében sem használja a grófi címet; az ő neve mindég «ároa Károlyi Klárán maradt. Szereti a nemzetét, mint édes anyja. Barkóczy Krisztina öröklött szelleme szólal meg benne, mikor a fiáról így ír: «Iaten kegyelméből mindnyájan nemzetünk magyaráágában megmaradtunk. Cáak maradjon (a fiú) magyaráágában, cáak tanuljon annyit, hogy hazájának tudjon ázolgálni, talán ha ma-