Takáts Sándor: Szalai Barkóczy Krisztina, 1671-1724 (Budapest, 1910)

III. Barkóczy Krisztina mint anya

gyat köntöábe ját iá, elélhet, Istennek iá nagyobb dicáőáégére lefz, ha az manérra á egyéb módi hiváágra nem kap.»* Azok közé tartozott, akik nemzetük minden fájdalmát érzik, s minden örömében résztvesznek. Ilyeneknek nevelte a gyermekeit is. Nem óhajtotta, hogy ezek magasrangú urak legyenek. Féltette őket a «felnézéotol». A hatalmas Károlyi grófnak, az ország első emberének a lánya megelégedett azzal, hogy fia piarista tanár, leánya apáca legyen ! Az a fő — írja maga az anyjuk, — hogy jó erkölcsük legyen, «mert ezen gyökérből kormányozhatják teljes életuket». Mint az édes anyja, úgy ő is hitbuzgó asszony volt. Semmi áldozattól nem riad vissza, ha az egyháza ügyeinek előmozdításáról van szó. Épp ily bőkezű, mikor a szegénységet kell támogatnia. A nagy nyomorúság idején mindég ott találjuk a le* Azt követeli, hogy gyermekei (délekben éá ruhában magyarok maradjanak*, mert bécsi térdhajtásuknak, mi hasznát vehetik? Az új módikra öccséhez írt levelében ezt az érdekes megjegyzést teszi : «Én együgyüségemhez csak úgy képzem, nem köteles, akinek kedve nincsen azt űzni.»