Belitzky János: Sopron vármegye története első kötet (Budapest, 1938)
Kanizsai Lászlót és talán testvérét, Miklóst sem lehetett talán ekkor, 1435-ben más elfoglaltságaik miatt a főispáni méltósággal terhelni és ezért eshetett a választás — a kompromisszumos alap figyelembevételével — a közeli rokon Ostffyakra. így Ostffy László soproni főispánkodása a Zsigmond által követett országkormányzati politikának folytatása és Albert király korába való átvezetése volt. * * * Zsigmond király, aki mint címzetes brandenburgi őrgróf, mint Mária királynőnek férje került a magyar trónra, hosszú, több mint félszázados uralmának tapasztalatain okulva, lelkileg egyre közelebb jutott a magyar néphez. Az ellenszenv, amelyet uralmának elején a nemzettel szemben táplált, lassan megbecsüléssé és büszke ragaszkodássá változott. A világ leghatalmasabb fejedelme volt és jól tudta, hogy a német, a római, a lombard és cseh koronákat magyar királysága kifogyhatatlan energiáinak köszönheti. Magyarok voltak a katonái, de magyarok voltak a tanácsadói, diplomatái is. Az 1428. évi cseh betörés után pedig kimutatható, hogy idegen nem jutott többé magyar udvari méltóságra. Magyar volt Zsigmond szívvellélekkel, kétségtelen azonban, hogy korának igazi gyermeke volt a praerenaissance életszemlélet minden könnyelműségével, minden elevenségével telítve. Lelkét 1437 december 9-én, Znaimban lehelte ki. Testét utolsó akaratához híven Nagyváradon, Szent László sírjának tövében temették el. Zsigmond király temetése után a magyar rendek Albert osztrák herceget, a meghalt király vejét kiáltották ki magyar királlyá. Albert volt az első Habsburg a magyar trónon. Albert király Ausztriának egyik legkiválóbb fejedelme volt és hivatását a magyar trónon is becsülettel igyekezett betölteni. Képességeinek kifejtésében rövidre szabott élete akadályozta. 1439 október 29-én, a török hadjáratban szerzett vérhas következtében halt meg Neszmélyen. Székesfehérvárott temették el és a sírját borító kő lezárta az ország politikai fejlődésének Zsigmondtól kezdeményezett korszakát. 1 * * * 1 V. ö. Hóman-Szekjű, III. 256-261. 11c.
