Belitzky János: Sopron vármegye története első kötet (Budapest, 1938)

a várépítésben és az erődített helyek védelmében kiválóan járatos Szent János-lovagokat. A délkeleti tartományok — a tatároktól elhagyott Szörény és Kunország — védelmét 1247-ben a jeruzsálemi Szent János-lovagok preceptorával kötött szerződés értelmében a rendre bízta a király a föld népét pedig katonai vezetésükre. De jutott a johannitákból a nyugati végekre is és soproni rendházukat ekkor alapították vagy bővítették ki. A tatárjárás legfontosabb katonai tapasztalata az ország honvédelmi rendszerében rejlő hiányok felismerése volt. Az európai népekkel, sőt a kisebb erejű pusztai lovasokkal — besenyővel, kunnal — szemben is biztos védelmet nyújtó gyepüvonal, a bevágott fák ledöntésével, fa-, kő- és földtorlaszok emelésével s a természeti akadályok, hegyek, sziklák, mocsarak felhasználásával az egész országhatáron kiépített védelmi öv a tatárok mindent elsöprő erejével szemben nem bizonyult elegendőnek. Csak a kőfallal kerített várak és a hatalmas Duna folyam tudták feltartóztatni a pusztító hordákat. Vár azonban kevés volt az ellenségtől évszázadok óta alig háborgatott országban. IV. Béla az ország védelmét várak és kőfallal kerített városok létesítésével látta biztosítottnak, ami a nyugati fejlődés irányának teljesen megfelelt. A várak és városok létesítése azonban a katonáskodó határőrnépek jelentőségét mélyen alászállította, úgyhogy ezek most már a hadi szolgálattól kevésbbé háborgatva, könnyen térnek át a földművelésre és olvadnak be teljesen a magyarságba — sőt a nyugati végeken a németségbe is. Ekkor épülnek vagy veszik kőfallal körül többek között a Hahótok Feketevárost (Purbachot), Héder Henrik Kőszeget, Szentvidet, Borostyánkőt, a Győr-nembeli Konrád Magyaróvárt, az Osliak pedig Asszonyfalván Kígyókővárát. De szerte az országban épülnek a főúri várak és elérkezik az idő, amely a középkori rendiségre oly jellemző, az oligarchák korszaka, akik a váraikban rejlő hadászati előnyökre alapították hatalmukat.

1 A nyugati végek új, háborús zaklatását azonban most ismét II. Frigyesnek köszönhetjük. A herceg hatalma — bár a magyar területeket pár hónap alatt elvesztette — a tatárjárás óta annyira emelkedett, hogy II. Frigyes császár hajlandó volt őt Stájerország 1 Hóman i. m. II. 143—149. lk.