Fazekas Csaba: Az országos vallásügyi tanács, 1989–1990 (Budapest, 2011)
Az Országos Vallásügyi Tanács helye a rendszerváltó struktúrában
vékenységének kormányzati méltányolását és támogatását jelentette, ami egyébként pontosan meg is felelt Glatz Ferenc koncepciójának. Tény, hogy abban a légkörben, amelyben évtizedekig minden egyházügyekkel kapcsolatos feladatot az Állami Egyházügyi Hivatal oldott meg, bizonytalanságot sugallt a Művelődési Minisztérium (az ekkor tervezett Egyházi Főosztály), a Minisztertanács Egyházpolitikai Titkársága illetve az Országos Vallásügyi Tanács hármas intézményrendszere. Ebből összességében mégsem keletkezett komolyabb, a működőképességet veszélyeztető feszültség, ugyanis az igazgatási széttagoltság párosult az állam szerepvállalásának alapvető irányváltásával, másrészt az egyházak szabad működésének egyre inkább kézzel fogható tapasztalataival, összességében pedig a három szervezetet a kormány összehangolt egyházpolitikája egységbe fogta. Ezt az egységet pedig — a minisztertanács szándéka szerint - a vallásügyi törvény megalkotása, pontosabban az arra irányuló kormányzati törekvés és előkészítő munka juttatta kifejezésre. A későbbiek folyamán gyakran előfordult ugyan, hogy illetékességből az Egyházpolitikai Titkárság Platthy Ivánhoz küldött át beadványokat,38 a bürokrácia azonban nem növekedett számottevően. AZ ORSZÁGOS VALLÁSÜGYI TANÁCS HELYE A RENDSZERVÁLTÓ STRUKTÚRÁBAN Konkrétan az Országos Vallásügyi Tanácsra térve, fontos megállapítani, hogy a testület megfelelt a Németh Miklós vezette kabinet kormányzati struktúraváltással kapcsolatos általános tendenciáknak. 1988-ra a kormány döntéselőkészítő mechanizmusában megszűnt az ún. kormánybizottságok rendszere, a helyettük kialakítandó testületek a kormányzati munka társadalmiasítására, a szakértői jelleg illetve a demokratikus irányítás hangsúlyozására alapoztak. (A kormányzati struktúraváltás során emellett felértékelődött például a döntéshozatalban a Minisztertanács kabinetjének szerepe.) 1989 tavaszára mindez Németh Miklós számára valóságos kényszert is jelentett, egyrészt az átmenet sajátos, korábban ismeretlen viszonyai késztették a szerkezet megújítására, másrészt az egyes szakpolitikai kérdéseket — a pártapparátus, mint háttér megszűnésével — jóval szélesebb körben kellett egyeztetni az érintettekkel, továbbá figyelembe kellett venni egyes, pártállami kötődésű intézmények (például épp az Állami Egyházügyi Hivatal) felszámolásának következményeit. Mindez persze korlátozta is a kormány mozgásterét, viszont megfelelt a demokratizálódó közélet követelményeinek, illetve a Minisztertanácsban túlsúlyba került, korábban az MSzMP reformerei közé sorolható miniszterek politikai alkatával is.39 Ahogy a Nemzeti Kerekasztal tárgyalások során az ellenzéki pártokkal való egyezkedésben dőltek el a demokratikus átmenet politikai intézményrendszerének kérdései, úgy alacsonyabb szinten, a kormányzati döntések előkészítésébe is igyekeztek az érintetteket bevonni, teret adni a javaslattételnek és a bírálatnak is. Az efféle konzultatív fómmokat „kollégium ’’-oknak nevezték. Még a Grósz-kormány időszakában jött létre például a Tanácsi Kollégium, majd Németh Miklós időszakában a 38 Ld. MÓL. XIX-I-9-ss. 1989-1990. passim 39 Glatz Ferenc visszaemlékezésében úgy fogalmazott, hogy „ez egy nagyon szabad szellemű, vitára mindig kapható kormány volt, és [Németh] Miklós kimondottan szerette a vitákat”. GLATZ, 2005. 36. p. 24
