Mikó Imre: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika (Budapest, 1944)

I. FEJEZET. A magyar államnyelv bevezetése és a nemzetiségi kérdés

miniszterelnök és belügyminiszter az első magyar nemzetiségi törvény javaslatát. A külföldi sajtóban ezzel kapcsolatban az a hír járta, hogy a javaslatot csak azért nyújtották be, mert a kormány az ellenségtől üldözve a Bánságba, tehát az ország legtarkább nemzetiségi vidékére akart menekülni. Az előzmények azonban mást bizonyítanak. Szemere már a második felelős minisztérium kinevezése után 1849 májusában az új törvények sorozatát a nemzetiségi törvénnyel akarta megnyitni s így volt ez a kormánynak a képviselőház elé terjesztett programmjában is előirányozva, mely a forradalmi, demokratikus és köztársasági irányt tűzte ki céljának. A javaslatot azonban a nemzetiségek egyes vezető személyiségeivel is letárgyalták, ami több hetet vett igénybe, miközben az országgyűlés székhelyét Debrecenből Pestre tették át. Ugyanakkor azonban a minisztertanács határozatot hozott, hogy a július 2-i országgyűlésen elsőnek ezt a javaslatot fogják tárgyalás alá venni. Amikor ez a határozat megszületett, a szerbek többszörös csatavesztés után a fegyvert mindenütt letették és Szerbiába menekültek s lázadásuk csak a titeli fennsíkra szorítkozott, a románok pedig Iancu havasi csapatainak kivételével mind megadták magukat. A kormány tehát akkor is a békét kereste, amikor a nemzetiségek lázadásának teljes leverésére alapos remény volt.

12 Ezt bizonyítja egyébként a szabadságharc alatt a szerbeknek tett békeajánlat, a tótokhoz intézett kiáltvány és a románokkal folytatott tárgyalás is. Szemere a javaslat indokolásaképen a félrevezetett nemzetiségek szörnyű pusztításaira utalva a következőket mondotta: „Ha az ország kormánya a kegyetlenséget hasonló kegyetlenséggel torolta volna meg, azóta talán béke volna, habár a sírnak békéje. De ez nem történt; hanem felhasználtattak a szellemi erőnek minden eszközei, a testvériség százados kötelékeit ismét összefűzni. Felvilágosításokat, magyarázatokat, proclamatiokat ezrenként osztogattunk szét. A sajtónak minden becsületes hatalmát felhasználtuk. Támogattuk a képviselőket békéltető törekvéseikben, s támogattuk azt is, ki eme törekvéseinek szerencsétlen áldozata lett épen saját vérei által.

13 Tudjuk, hogy a havasalföldi mozgalmak vezérei a románokra nagy befolyást gyakorolnak — és ezen befolyást igénybe vettük. Tudtuk, hogy a rác lázadás táplálékát Szerbiából is veszi, — s nem késtünk felvilágosítani a szerb fejedelmet és kormányát, közölvén vele nézeteinket a Magyarországon levő külön népfajok jogainak értelmezéséről, s nézeteink ott teljés méltánylásra találtak. Nem szalasztók el a kibékülésnek egy pillanatát, nem tartózkodtunk elveinket pontokba foglalva előadni. S mi lett következménye? Körülbelül az, hogy míg győztünk, addig tetszettek; mihelyt .izonban a hadjáratban szerencsénk csillaga némileg borulni kezdett, feltételeinkre, ajánlatainkra kitérőleg, elhalasztólag válaszoltak; szóval a legőszintébb, legbecsületesb eljárásunk rendszerint csalfasággal, sőt árulással találkozott. Czélunk egyébiránt sem volt más, mint az ország függetlenségének és polgári szabadságának biztosítását siettetni egy részről; más részről pedig a kegyetlenségek meggátlása által a szelid humanitásnak uralkodását helyreállí12 Horváth Mihály i. m. IH. k., 355—356. 1. 13 Dragoç János román képviselő.