Mikó Imre: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika (Budapest, 1944)

V. FEJEZET. A magyarországi nemzetiségek tételes joga

az országban élő valamely nemzetiségre lealacsonyító kifejezés használatával, vagy ilyen cselekmény elkövetésével... megsért..." A törvénynek ez a szövegezése kizárni látszik a nemzetiségi érzület passziv magatartással való megsértésének esetét, mert ellenkező esetben a „cselekmény elkövetésével" szövegrész helyett a törvényhezónak a „magatartás tanúsításával", vagy esetleg „a cselekmény vagy mulasztás" kifejezéseket kellett volna használnia. A törvényhozónak azonban nem lehetett szándéka a passziv magatartás útján történő nemzetiségi érzületsértés büntetlenül hagyása, ami a miniszternek a képviselőház ülésén egyik felszólalóhoz intézett válaszából is kitűnik, ami szerint „a nemzetiségi érzület védelme több, mint minősített becsületsértés elleni védelem". Az 1941 :V. tc. a becsület védelméről szóló 1914 :XLI. tc. 2. §-ának kifejezéseit használja, ahol a becsületsértés vétségét az követi el, „aki más ellen becstelenítő, lealacsonyító vagy megszégyenítő kifejezést használ vagy cselekményt követ e%" és mégis kétségtelen, hogy becsületsértés passziv magatartással is elkövethető. Losonczy joggal bírálja a Bv. 2. §-ának nem kielégítő szövegezését, valamint azt az álláspontot is, mintha a" büntetőjogban a cselekvés alatt mulasztást is lehetne érteni. Mégis épen a Bv. és a cselekvés szó rugalmas értelmezése nyújt bizonyítékot arra vonatkozóan, hogy a törvényhozó a nemzetiségi érzület megsértését olyan vétségnek konstruálta, amelyet mind aktiv, mind passziv magatartással-el lehet követni.

8 Már a törvényjavaslat képviselőházi tárgyalása alkalmával rámutattunk arra, hogy a nemzetiségi érzület szubjektív elemekből tevődik össze és ezért a magyar bíróságra nehéz feladat hárul, amikor meg kell állapítania, hogy valamely kifejezés vagy cselekmény alkalmas-e a javaslatban alkotott vétség elkövetésére. „A napirenden szereplő törvényjavaslat — mondottuk — a nem magyar anyanyelvű állampolgár érzésvilágát védi, tehát nem valamilyen objektíven meghatározható jogtárgyra vonatkozik, hanem mindenkinek legszentebb benső érzését, nemzetiségi öntudatát érinti. A nemzetiségi érzésnek pedig csak egyik része vezethető vissza észokokra, az amely a tudatban benne van; ezt magyarázni lehet faji átörökléssel, a közös nyelv összekötő kapocsával, a közös történelmi mult emlékeivel és végül a nemzeti kultúra mély átérzésével. A nemzetiségi kérdésnek azonban másik s nézetem szerint nagyobb része a tudat alatt van és az ember legirracionalisabb érzéseire, ösztöneire vezethető vissza. Ebből következik, hogy a nem magyar anyanyelvű állampolgárok nemzetiségi érzésvilága egyénenként és nemzetiségenként változik, az más és más és összefüggésben van az illető nemzetiség vagy az illető egyén nemzeti öntudatának a fokozatával." „Tekintettel arra, hogy a javaslat a bűnvádi eljárás megindítását magánindítványra, vagyis a sértett félre bízza, mindem nem magyar anyanyelvű állampolgárnak egyénileg kell elbírálnia, hogy az a kifejezés, amelyről szó van, sérti-e az ő érzésvilágát, vagy pedig nem. A független magyar bíróságra vár ezen a téren olyan joggyakorlat kialakítása, amely ezzel kapcsolatban minden kételyt eloszlathat." 8 V. ö. Losonczy i. m. 279—282. L