Mikó Imre: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika (Budapest, 1944)
I. FEJEZET. A magyar államnyelv bevezetése és a nemzetiségi kérdés
múltban akár a magyar vármegyékkel, akár a német örökös tartományokkal egyesíttettek; követelte a nemzeti függetlenség biztosítása végett a magyartól független felelős minisztérium alkotását; az országgyűlés, valamint a szükséges reformok végrehajtása céljából Zágrábba egy alkotmányozó gyűlés összehívását; a nemzeti nyelv bevezetését a horvát közéletbe, a zágrábi egyetem felállítását, sajtószabadságot, évente összeülő diétát, törvény előtti egyenlőséget, szociális reformokat, nemzeti gárdát, egyesülési és gyülekezési jogot, a hivatalokba kizárólag az egyesült királyság fiait, a nemzeti nyelvet az egyházi életben. 15 A zágrábi kongresszus híre a pozsonyi országgyűlésen nagy izgalmat váltott ki s bár Kossuth igyekezett a horvát mozgalmat néhány zavarosban halászó egyén tevékenységének leegyszerűsíteni, az országgyűlés felszólítást intézett a horvát néphez, melyben a horvát nemzetiség biztosítására ígéretet tett. Elmulasztotta azonban azonnal megalkotni az erre vonatkozó külön törvényt és annak végrehajtására, valamint a további bujtogatás megakadályozására a szükséges intézkedéseket megtenni. Így aztán a kezdeményezés Horvátországban a Jellasics kezébe ment át, aki sietett csatlakozni Gáj Lajos illyr mozgalmához, melynek bevallott célja a délszláv Illyria megteremtése volt. 1848 május 10-én a tótok gyűltek össze Liptószentmiklóson nemzeti kongresszusra. A kongresszus összehívói Stur Lajos hírlapíró, költő, nyelvész, tanár és politikus, Hurbán József hlubokai és Hodzsa Mihály liptószentmiklósi evangélikus lelkész volt. A tótok vezetői, főként Kollár János pesti tót evangélikus lelkész, a pánszlávizmus költője előbb az irodalom eszközeivel ébresztették Öntudatra népüket és a nyelvkérdés elsődlegességét hirdették addig, amíg a magyar politika előbb a kiváltságos rendszert akarta megtörni s azután megosztani az így visszanyert szabadságot az egyes népek között. A tót vezetők két csoportra oszlottak. Az egyik csupán a tót nemzeti igények érvényesüléséért küzdött, a másik azonban a csehekkel és a délszlávokkal paktált és a pánszlávizmus felé hajlott. Ez utóbbi irányzat képviselője volt Stur, viszont Húrban és Hodzsa, valamint Francisci János és Daxner István Márkus tiszolci ügyvéd, — aki az országgyűléshez való felírást javasolta — a prágai kongresszus előtt még hajlandóságot mutatott a magyarokkal való megegyezésre. A kongresszuson, amint történni szokott, a túlzó elemek kerekedtek felül s a petíció, amiben követeléseiket összefoglalták, kilencszáz éves magyar elnyomásról beszél, noha a tót nyelvet csak a magyar nyelvtörvények meghozatala után fejlesztette ki irodalmi nyelvvé Stur és Húrban. A tótok azonban — úgymond — megbocsátanak az elnyomóknak és ugyanakkor az egyenlőség és testvériség nevében a következő követeléseket állítják fel a magyarországi nemzetekkel szemben: 1. a testvérnemzetek részére egyetemes országgyűlés szervezendő, amelyen anya15 Horváth Mihály: Magyarország függetlenségi harcának története 1848 és 1849-ben. Genf, 1865, I. k., 128—129. 1.
