Mikó Imre: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika (Budapest, 1944)

I. FEJEZET. A magyar államnyelv bevezetése és a nemzetiségi kérdés

jait, hogy a nemzetiség és alkotmányos haladás jegyében folytassák munkájukat. Széchenyi akadémiai beszédével több ellenséget, mint barátot szerzett magának. A tótok és illyrek dicsőítették, de nem helyezkedtek beszéde elvi alapjára, a fiatalság macskazenével fogadta, az országgyűlés pedig továbbhaladt azon az úton, amelyet Kossuth jelölt ki számára. 1848 március 15-e és az első magyar felelős minisztérium kinevezése nemcsak a magyar szabadság, hanem a nemzetiségek szabadságának szikráját is lángra lobbantotta. Aa osztrák kormány a magyar mozgalom ellen a nemzetiségek körében keresett támaszt, akik az átalakulásban még nem helyezkedtek el. Első ténykedése az volt, hogy Horvátország élére a magyar kormány megkérdezése nélkül az illyr érzelmű Jellasics József bárót nevezte ki bánnak. A kinevezés megjelenésének napján, március 25-én ült össze Zágrábban a horvátok, sziavonok és dalmátok kongresszusa, ahol megalkották közös nemzeti programmukat. A magyarok és horvátok évszázadokon át sorsközösségben éltek, a horvátok anélkül, hogy anyanyelvüket elfelejtették volna, a magyart is tudták s egyes kiváló férfiaik, mint a Zrínyiek, a magyarok közt is a legkitűnőbbek közé emelkedtek. Az országgyűlésen folyó horvát közjogi küzdelmek azonban a harmincas években az orosz pánszlávizmus hatása alatt nemzeti jelleget öltenek s az illyrizmus lesz a pánszlávizmus horvát változata. Az illyr mozgalom élére titokban a bécsi kormány állott, mivel kitűnő eszközt látott benne a rebellis magyarok ellen, nem ismerve fel, hogy az végcélját tekintve Ausztria számára is épen olyan veszélyt jelent s amikor az osztrák és magyar írókkal senki" sem törődött, Gáj Lajost a császár aranygyűrűvel tüntette ki „irodalmi érdemeiért".

14 A zágrábi kongresszus harminc pontból álló határozatában a horvátok hangoztatták ugyan, hogy a magyar koronához és a dinasztiához hűek kívánnak maradni, de ugyanakkor Jellasicsot a kongresszus nemzetfőnek kiáltotta ki és követelte számára az e minőségben őt megillető jogokat; kérte, hogy Szlavónia, Dalmácia és a katonai határőrvidék Horvátországba kebeleztessék s mindazon részek visszakapcsoltassanak, amelyek a emlékszámában Váradi József és Joó Tibor cikkeit. — Széchenyi nemzetiségi politikájára vonatkozóan lásd még Zsilinszky Mihály: Széchenyi és a nemzetiségi kérdés. Akadémiai értesítő, Budapest, 1894, 335—373. 1. — Ugyanő: Széchenyi István nemzetiségi politikája. Magyar Társadalomtudományi Szemle VI. k., 1913, 237—249. 1. — Gaál Jenő: Gróf Széchenyi István nemzeti politikája. Budapest, 1913, I—II. k., 496+167 1. — Váradi József: Széchenyi életlátása. A nemzetiségi kérdés. Széchenyi zsebkönyvtár. A magyar sors kérdései 1. sz. Budapestt, 1938, 43. 1. — Csuka Zoltán: Széchenyi és Magyarország nemzetiségei. Külügyi Szemle XVIII. évf., 1941 november, 530—534. 1. — Joó Tibor: Széchenyi nemzetiségszemlélete. Láthatár IX. évf., 1941 november, 273—281. 1. — Bédi Imre: Széchenyi és a nemzetiségi kérdés. Kisebbségi Körlevél V. évf., 6. sz., 1941 november, 331—337. 1. — ókért Polzovics Iván: Széchenyi nemzetiségi politikája. A Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Kisebbségjogi Intézetének kiadványai. Budapesti, 1942. 47 1. — Mikó Imre i. m. 14 Horváth Mihály: Huszonöt év Magyarország történelméből 1823-tól 1848-ig. 531. 1.