Mikó Imre: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika (Budapest, 1944)

V. FEJEZET. A magyarországi nemzetiségek tételes joga

Az 1868:XLIV. tc.-ben nem volt szükség a trianoni szerződés 58. §-ának 3. bekezdésében foglalt rendelkezésnek a felvételére, mert az már benne foglaltatik a törvény bevezetésében kimondott egyenjogúságban. Ezt az egyenjogúságot a nemzetiségi törvény csak „az országban divatozó többféle nyelvek hivatalos használatára nézve" szabályozza, „a honpolgárok teljes egyenjogúsága minden egyéb viszonyokat illetőleg épségben maradván". A nemzetiségi nyelvek nem hivatalos, így a vallási életben való használatára vonatkozó viszonyok is ezáltal változatlanul épségben maradnak. 4. A nemzetiségi nyelveknek az egyházi életben való hivatalos használata tekintetében az 1868:XLIV. tc. elsősorban kimondta 24. §-ában, hogy „az egyházi gyűlésekben a szólás jogával bírók szabadon használhatják anyanyelvüket". A trianoni szerződés csak általában ismeri el, hogy egyetlen magyar állampolgár sem korlátozható bármely nyelv szabad használatában „a nyilvános gyűléseken" (50. § 3. bekezdés és 4800/1923. M. E. sz. rendelet 2. §-a), nem határozva meg azt, hogy ez alatt müyen gyűléseket ért? 5. Az egyházközségek belső ügyvitele és az anyakönyvek vezetése tekintetében az 1868:XLIV. tc. 14. §-a kimondta, hogy „az egyházközségek, egyházi felsőségeik törvényes jogainak sérelme nélkül anyakönyveik vezetésének s egyházi ügyeik intézésének... nyelvét tetszés szerint határozhatják meg". Már az 1849 július 28-i nemzetiségi törvény 7. §-a kimondta, hogy „az anyakönyvek s általában az egyházi ügyek nyelve mindig az egyházi község nyelve leend". Ez a rendelkezés lépett előbb a magyar nyelvről szóló 1836:111. tc. 4. §-a helyébe, mely szerint ott, ahol a gyülekezethez magyar nyelven mondatnak szentbeszédek, az anyakönyvek is magyarul írassanak. Az egyházközségek tehát a nyelvhasználat tekintetében a czabadságharc után ismét bizonyos önkormányzattal rendelkeztek, amelyet azok az egyházközségek is élvezhettek, amelyeknek felsőbb hatósága nem volt kimondottan nemzetiségi jellegű, olyan mértékben, amilyenben ez nem ütközött az egyházi önkormányzat jogaiba. Ezt a rendelkezést a 4044/1919. M. E. sz. rendelet 12. §-a is fenntartotta, külön kihangsúlyozva, hogy az egyházi okiratok nyelvének megválasztása is az egyházközségek jogában áll. Az 1894:XXXIII. tc. születések, házasságok és halálesetek közhitelű nyilvántartását az állami anyakönyvekre bízta, fenntartva a felekezeti anyakönywezetők számára azt a jogot, hogy a törvény életbelépte előtt vezetett felekezeti anyakönyvekből közhitelességű kivonatokat szolgáltassanak ki. Az állami anyakönyveket az állam nyelvén vezetik (20. §). 6. A felsőbb egyházi testületek ügyviteli nyelve és az egyliázák közötti érintkezés nyelve tekintetében az 1868:XLIV. tc. 15. §-a a következő rendelkezést tartalmazza: „A felsőbb egyházi testületek és hatóságok önmaguk állapítják meg a tanácskozás, a jegyzőkönyv, az ügyvitel és egyházközségeikkel való érint-*