Mikó Imre: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika (Budapest, 1944)
I. FEJEZET. A magyar államnyelv bevezetése és a nemzetiségi kérdés
jesen magyarrá teszi, kimondva, hogy ,,a királyi helytartótanács mindennemű tárgyalásaiban, hivatalos foglalkozásairól viendő jegyzőkönyveiben, valamint az Őfelsége eleibe terjesztendő felírásaiban és az ország határain belőli minden hatóságokhoz bocsátandó minden intézvényeiben a magyar nyelvet használja' ami alól csak a helytartótanácsnak a hadi fő- és az Őfelsége örökös tartómányaibeli polgári törvényszékekkel s külföldi törvényhatóságokkal folytatandó levelezése kivétel (5. §). A m. kir. udvari kancellária és kamara ügykezelése később vált magyarrá, mint a helytartótanácsé, mivel ezekének nem volt olyan önálló hatáskörük, mint a helytartótanácsnak és törvényellenesen bár, de az osztrák kormányszékektől függő viszonyban álltak. Amikor az 1805:IV. tc. a helytartótanácsot már arra kötelezi, hogy a hozzá magyar nyelven felíró törvényhatóságoknak magyarul válaszoljon, ugyanez a törvény a törvényhatóságokat csak arra jogosítja fel, hogy a magyar udvari kancelláriához hasábosán latin és magyar nyelvű feliratokat intézzenek (2. §). Csak az 1844:11. tc. 4. §-a mondja ki a helytartótanácsi nyelvhasználathoz hasonlóan, hogy a „magyar udvari kancellária útján az ország határain belől bocsátandó minden iratokban, akár legyenek Őfelsége által aláírva, akár nevében adassanak ki — és így a magány folyamodásokra kelendő rendeletekben és határozatokban is — szintén a magyar nyelv használtassék." (4. §.) Az udvari kamara magyar nyelvhasználatát az 1840 :VI. tc. szabályozta. A törvény kimondta az ország pénzügyi igazgatására vonatkozóan, hogy a m. kir. udvari kamara a hozzá magyar nyelven író törvényhatóságokkal ugyanazon nyelven levelezzék (5. §); hogy a káptalani kiadások kezdő és befejező szakaszait, valamint a tárnoki széknek ítélet-leveleit is magyar nyelven kell szerkeszteni (6. §), továbbá, hogy az országos pénztárak kezeléséről 1 szóló számadások magyar nyelven vezettessenek (10. §). Az igazságszolgáltatást alsó fokon ősidőktől fogva a törvényhatóságok látták el a szolgabírák, megyei törvényszékek és városi bíróságok útján. A bíráskodást a közigazgatástól alsó fokon csak az 1869:IV. tc. választotta véglegesen el. Felsőbb fokon az elkülönülés a királyi bírósági szervek kialakulásával indult meg. Az első századokban a király személyesen vagy főtisztviselői útján gyakorolta az igazságszolgáltatást saját lakhelyén a kir. kúriában. Ezek a főtisztviselők idővel országos méltóságok lettek (nádor, országbíró, kancellár) s ezek voltak az ország rendes nagybírái, akik helyetteseikkel, az ítélőmesterekkel és meghívott főnemesekkel kir. kúriában működtek. A XV. század második felében a királyi kúriában végzett rendes bíráskodás állandó szervezetet nyer s ezt az ítélőszéket királyi ítélőtáblának kezdik nevezni. A királyi tábla és a királyi tanács között bizonyos kölcsönösség állott fenn, amenynyiben az országgyűlés és a király által a kir. táblára kirendelt nemes ülnökök közül nyolcat a király állandóan a királyi tanácsban alkalmazott. A királyi tábla elnöke a személynök. De a királyi táblán