Farkas Gábor: A megye, a város és a község igazgatása magyarországon (Budapest, 1992)

II. KÖZIGAZGATÁSI REFORMTÖREKVÉSEK 1945-1948

lasztására kísérletek indultak, és ennek egyik jele az lett volna, hogy a Kisgazdapárt a Baloldali Blokkra kívánta erőltetni politikai akaratát. Az MKP tisztában volt azzal, hogy a községi választásokon a győzelem a Kisgazdapárté lesz, ezért a községi választások elodázására tette meg a lépéseket, és ehhez keresett szövetségeseket is. Az MKP ezért figyelmeztetett, hogy a községi választások alkalmával a Kisgazdapárt maga céljaira használja fel a parasztságot. Az MKP szerint a „községi választásoknak" nevezett akciót alkalmas időpontban lehet megtartani. Ezalatt azt értették, hogy az önkormányzati testületekben olyan munkás- és szegény parasztpárti többséget kell létrehozni, mely a helyi politikában eleve elzárja a polgári demokratikus politikai törekvések érvényesülése elől az utat. Mivel ennek lehetősége nem volt meg, az MKP attól tartott, hogy javaslataival egyedül marad és elszigetelődik. Az MKP ennek a számára veszélyes helyzetnek a kiküszöbölését közigazgatási úton kívánta elősegíteni. Az önkormányzati igazgatásban ezért egyre inkább nem az autonóm jogok szélesítését szorgalmazta, hanem a központi akarat érvényesülését, megőrzését, majd szélesítését.

181 így az MKP-nak küzdelmet kellett folytatnia a helyi autonómiákban, hogy a paritás elvét fenn lehessen tartani, amely a politikai baloldali tömörülés keretét adta. A paritás kérdésében a kommunisták, a parasztpártiak, a szakszervezet képviselői egységet alkottak, és így volt ez a községpolitika területén is. Az MKP reformkoncepciójához Beér János és Szabó Imre készítettek tervezetet, melyet 1946. július 28-án nyújtottak be a párt Közigazgatási Osztályára. A tervezet jórészt megegyezett az Erdei-féle reformkoncepcióval, így el kell tekinteni ismertetésétől. Annyit azonban meg kell mondani, hogy a tervezet bevezetője a polgári közigazgatási szervezetet erős kritikával illette. A javaslat szerint megérett a helyzet arra, hogy a területi önkormányzati egységeket a kormány lebontsa, és helyettük területileg és szervezetileg is új alapokon építse fel a vidék közigazgatását. A megyét, a thj. várost, a járást mint történetileg lejárt közigazgatási kategóriát értékelték a szerzők. Ezek a polgári közigazgatási egységek a tőkés társadalmi fejlődés idején csak fokozták a társadalmi ellentéteket, de szerintük a felszabadulás után is ezek a polgári keretek kötik meg a népi demokratikus kibontakozás útját. Sommásan megállapították, hogy a megye, a járás, a thj. város közigazgatása még gyökeres személycsere esetén sem alkalmas a vidék demokratikus közigazgatásának ellátására. A tervezettel ellentétben az MKP a történetileg kialakult megyék megtartása mellett döntött, s legfeljebb a nagy területtel rendelkező megyék kettéosztását, a kis területű és ezért az autonómia vitelére képtelen megyéknek az egyesítését, a szomszéd törvényhatóságokhoz való csatolását határozta el. A szétválasztást és az egyesítést az állami szakigazgatásnak is követnie kell. A Beér—Szabó-féle tervezet felszámolja a járási szervezetet. A járásokból a szaktisztviselőket a községi önkormányzatba osztják be. A tervezet a községi bíráskodást kiszélesíti, és a községi bíró kezéből a bíráskodás joghatóságát más személyre bízza. Ez a bíráskodás kiterjed a kihágási, a becsületsértési, a kisebb jelentőségű magánjogi perekre, de a kihágások súlyosabb eseteit már a rendes bíróságok hatáskörébe utalja. Já181 Beérj.: i. m. 124—126. old.