Farkas Gábor: A megye, a város és a község igazgatása magyarországon (Budapest, 1992)

II. KÖZIGAZGATÁSI REFORMTÖREKVÉSEK 1945-1948

zív feladatai voltak, mivel a központi kormányzattal szemben csak védekezően tudott eredményesen kormányozni. A defenzív munkamódszerek mellett a megyének a polgári társadalomban pozitív tevékenysége is volt. Ez elsősorban a társadalom megszervezésében, néha a nép védelmében nyilvánult meg. (Pl. paraszt vármegyék, kuruc vármegyék, 1848—1849., 1860—1861. és az 1905—1906. évi megyei tevékenység.) 1945-ben ezt a megyét örökölte a demokratikus Magyarország, s ebből kell átvenni a haladó örökséget, a pozitív hagyományokat. Oda kell hatni, hogy a megye a demokratikus átalakítás és fejlődés ügyét szolgálja. A miniszter idézte Grünwald Béla: ,,Közigazgatásunk és a magyar nemzetiség" című munkájának számos részletét a megyei önkormányzatról, majd Magyary Zoltán megállapításait is arról, hogy az adminisztratív centralizációt a modern életvitel követeli meg. A centralizáció hangsúlyozása 1946 tavaszán azt jelentette, hogy olyan új feladatok kerültek megoldásra, amelyek eddig nem vetődtek fel, hiszen ismeretlenek voltak. Az önkormányzat tehát ezeket a kérdéseket nem is tudta volna megoldani, így ezekhez új, centralizált szakigazgatási szervek szervezésére van szükség. Az önkormányzati hivatalnokot lokális érdekek szempontjai vezetik, de az állami szakigazgatási tisztviselőt a közvetlen irányítás nem orientálja ilyen képviseletre, mert a hivatali gárda állandó felügyelet és ellenőrzés alatt áll. A belügyminiszter felvetette az önkormányzati tisztviselők kinevezési rendszerét. Ez a lényegesebb tisztviselői státusok államosítását jelentette volna. Az MKP úgy vélte, hogy a Baloldali Blokk a kinevezési rendszert támogatni fogja, hiszen a blokkba tömörültek politikai érdeke is, hogy a belügyi kormányzat a kulcspozícióban levő tisztviselőket ellenőrzi. Az államosítási javaslat a Baloldali Blokkon belül a várakozás ellenére nagy politikai vihart kavart, és az oppozíciót most is az SZDP képviselte. A belügyminiszter az államosítást azzal indokolta, hogy a közigazgatás zavartalan menetét, a tisztviselőhiányt a kinevezéses rendszerrel tudja megoldani, azaz a kulcspozícióban levő tisztviselőket áthelyezéssel oda irányítja, ahol azokra éppen szükség van. Az indokok között szerepelt még az adóügyi igazgatás kérdése is. A belügyminiszter szerint az adóztatás az önkormányzati tisztviselők körében népszerűtlen feladat. Az állami státusba kerülő jegyző — miután nem függ az önkormányzati testülettől — ezt a munkát erélyesebben tudja végezni, illetve szorgalmazni. A tervezetet a Szakszervezeti Tanács is megkapta véleményezésre. A válasz azonban elutasító volt. A Szakszervezeti Tanács közigazgatási szakértőkből alakult bizottsága úgy vélte, hogy a belügyminiszteri tervezet hatalmi szempontok szülötte volt. Az önkormányzati tisztviselők államosításával a közigazgatás egésze az MKP irányítása alá került volna, hiszen a Belügyminisztérium is a kommunisták kezében volt. A Szakszervezeti Tanács sérelmezte, hogy a Belügyminisztériumban a felszabadulás óta 20 igen fontos pozíciót töltenek be a kommunisták, 10-et a kisgazdapártiak, a szociáldemokratáknak pedig ott nincs elég súlyuk. A kommunista előretörés lehetőségét az is magyarázta a közigazgatásban, hogy azok az osztályok és főosztályok, melyek az önkormányzati ügyekkel foglalkoztak, egy kivételével Ocözigazgatási osztály) kommunista irányítás alatt állottak. Az 1946. december 10-i — a Szakszervezeti Tanács főtitkárának készített — közigazgatási tárgyú emlékeztetőben leszögezték, hogy az MKP a rendőrséghez hasonlóan a vidéki közigazgatást is tel-