A magyar királyi Országos Levéltár (Budapest, 1938)

káptalan és a kolozsmonostori konvent hiteles helyi levéltárainak működésében is. Ezek ugyanis azt a közjogi jellegű szerepüket, amelyet a nemzeti fejedelemség korában az országlakók jogait és kiváltságait biztosító irományok őrzése révén betöltöttek, a Habsburgok uralomra jutása után nem tudták megtartani s az erdélyi rendeknek az a törekvése, hogy az említett hiteles helyi levéltárak ezen egykori hivatását visszaállítsák, a központi kormányzattal szemben eredményre nem vezetett. Amidőn az államszervezetben bekövetkezett mélyreható átalakulás következtében 1848-ban, illetőleg véglegesen 1867-ben a kormányzás és közigazgatás vezetését Magyarországon a különböző minisztériumok vették át, az a hatalmas iratanyag, amely addig az egyes rendi kormányszékek és főhatóságok irattáraiban őriztetett, a folyó ügyvitel számára többé-kevésbbé nélkülözhetővé, sőt szükségtelenné vált. A megszűnt kormányhatóságok évszázados hivatali működéséből származó irattömegek elveszítve az élettel való korábbi kapcsolatukat, új értékelésben részesültek, amely azoknak történeti forrásjelentőségét hangsúlyozta ki. Ezeknek a történetkutatás számára addig nagyrészt hozzáférhetetlen irattáraknak a magyar történettudomány szempontjából való nagy fontosságát felismerve, a Magyar Tudományos Akadémia már 1848-ban felterjesztést intézett báró Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszterhez egy, ezek befogadására és biztonságba helyezésére alkalmas „magyar álladalmi közlevéltár" létesítése végett. A politikai helyzet rohamos változása akkor nem engedte meg e kérelem érdemleges elintézését. Ezért, amidőn 1867-ben az alkotmányosság ismét helyreállt, a Magyar Tudományos Akadémia új mozgalmat indított egy központi levéltár felállítása érdekében. Az Akadémia kezdeményezése a közvéleményben élénk visszhangra talált, s a kérdés megvalósítását az országgyűlés is magáévá tette. A probléma körül folyt ismételt képviselőházi tárgyalások után 1872-ben a belügyminiszter a terv kivitelének megvitatását egy szakértői értekezletre bízta, amelynek elnöke Horváth Mihály, előadója pedig Franki, a későbbi Fraknói Vilmos volt. Ily előzmények után a mozgalom most már sikerre: 1874-ben a mai Magyar Királyi Országos Levéltár megszervezésére vezetett. Az új intézmény, mely az előbbiekben említett 1765-ben létesült régi Országos Levéltárnak s az 1867-ben végleg megszűnt magyar királyságbeli és erdélyi központi kormányszervek és egyéb főhatóságok irattárainak egy intézmény keretében való összevonásából keletkezett, működését 1875-ben kezdte meg. Felállításakor az Országos Levéltár az állami hivatalok és intézmények szervezetében a m. kir. belügyminisztérium alá rendeltetett. 1922-ben ennek főhatósága alól a m. kir. vallás- és közoktatásügyi minisztérium hatáskörébe került, és még ez évben a nemzeti nagy közgyűjteményekről szóló 1922: XIX. törvénycikk értelmében a Magyar Nemzeti Múzeummal, az Országos Magyar Szépművészeti, valamint Iparművészeti Múzeummal együtt, melyekhez később még más tudományos intézmények is járultak, tagjává lett az Országos Magyar Gyűjtemény egy etemnek. 1934ben az Országos Magyar Gyüjteményegyetem megszűnt, s az Országos Levéltár az 1934: VIII. törvénycikk értelmében a Magyar Nemzeti Múzeumnak a Gyüjteményegyetem helyébe lépő kibővített szervezetébe illesztetett be. Az idézett törvény a szakszerűség és racionalizálás követelményeit óhajtván szolgálni, a korábbi Gyűjteményegyetembe tartozott közgyűjteményeket az új szervezeten belül átcsoportosította. Ez átszervezéssel kapcsolatban az Országos Levéltár keretei kiszélesíttettek, amennyiben a Magyar Nemzeti Múzeum addig külön álló levéltára ekkor az Országos Levéltárral egyesíttetett.