A magyar királyi Országos Levéltár (Budapest, 1938)

KOSSÁNYI BÊLA leket is — a nádor gondjaira bízták. A középkori nádorok kezére adott ezen köziratok azonban, hasonlóan a királyi levéltár iratanyagához, szintén nem maradtak fenn. Amikor a mohácsi katasztrófa után a középkori önálló magyar nemzetállam három részre szakadt, az I. Ferdinánd uralma alá került országrészben a központi hatalomnak a középkori államban kialakult szervezete teljesen megváltozott. A változott viszonyok következtében a magyar királyság kormányzatának új keretei között az elpusztult középkori magyar királyi levéltárhoz hasonló szervezetű intézmény többé már nem fejlődhetett ki. A Habsburgokat uraló ország központi igazgatását 1848-ig, illetve részben 1861 és 1867 között is, mint ismeretes, a XVI. században létesített, s a XVII. és XVIII. század folyamán újjászervezett magyar királyi udvari kancellária és kamara, valamint a XVIII. században felállított magyar királyi helytartótanács látták el. E kormányszékek, gyakorlati szükség hiányában, központi levéltári intézmény kialakulására nem vezettek. A felsorolt kormányhatóságok irataik megőrzéséről egész működésük folyamán maguk gondoskodtak, mégpedig saját irattáraik keretében. Kivételt e tekintetben csak a magyar királyi kamara képezett, amely a XVIII. században iratanyaga egy részének őrizetére kebelében irattára mellett külön levéltárat létesített. Budának török kézre jutása után a Habsburgok jogara alá került magyar királyság kormányzatának súlypontja évszázadokra az uralkodóknak az ország területén kívül eső székhelyére tevődött át, ahol annak irányítását — mint ismeretes — bécsi kormányszervek ragadták magukhoz. Ily körülmények között az a küzdelem, amely a középkori rendi államban a központi hatalom és a nemesség között kifejlődött, a XVI. század második felétől kezdve már nemcsak a rendek jogaiért, de egyben a nemzet önálló államiságáért is folyt. E megváltozott helyzetben, a rendi dualizmus XVI—XVII. századi harcai folyamán az alkotmányjogi jellegű köziratok, vagy ahogy azokat e korban nevezték „az ország szabadságaira vonatkozó kiváltságlevelek" biztonságos megőrzésének kérdése a rendek szempontjából a múlthoz képest fokozottabb jelentőséget nyert. Miként már említettük, még a középkorban vált szokássá, hogy a rendek az alkotmánybiztosítékokat nyújtó oklevelek megőrzését bizonyos esetekben a nádorra bízták. Minthogy azonban az ország privilégiumainak őrzése nem volt törvényileg szabályozva, a nádorok gondjaira bízott iratok az idők folyamán elkallódtak: részben elpusztultak, részben családi levéltáraikban maradtak vissza. A Habsburgok trónrajutása után tehát a rendeknek a változott viszonyok következtében mindenekelőtt e tekintetben kellett megfelelő intézkedésekre törekedniök. A kérdés szabályozása valószínűleg már az 1548-iki pozsonyi országgyűlésen is szóba került, megoldása mindazonáltal csak a XVII. század elején következett be. Az ország közjogi fontosságú iratainak őre továbbra is a nádor maradt, az iratoknak az utód őrizetébe való átadása azonban ez időtől kezdve már szigorú formaságok között ment végbe. Ezzel egyidejűleg gondoskodás történt a nádor halála esetére is, amennyiben az 1613. évi törvények egyik cikkelye az örökösöket a jövőre nézve a nádor őrizetére bízott iratok kiadására kötelezte. Ha azonnali eredményben nem is, de kihatásukban az akkori viszonyok között nagy jelentőségű intézkedések voltak ezek, mert ezek révén alakult ki a XVII. század folyamán a nádorok őrizetében az ország iratainak az a gyűjteménye, amellyel azután a következő évszázadban egy új intézmény alapjait vetették meg. Az ország köziratainak gyűjteménye — őrzésének a XVII. század elején történt, említett szabályozása alkalmával — csak igen kis állagot mutatott fel. 1613-ban összesen