Levéltári kézikönyv (Budapest, 2009)

5. Levéltártan

5.2. Az iratanyag feldolgozása ■ 469

adata az, hogy feldolgozó munkájával részrehajlás nélkül őrizze meg azt a képet, amit az iratképző szervek és személyek öntudatlanul magukról kialakítottak. Ha azonban a levéltárosnak csak ilyen passzív szerepet szánunk, akkor alig van mód olyan beavatkozásra, mint például a selejtezés. Mivel nem lehet mindent megőrizni, Jenkinson a mennyiség csökkentésének felelősségét az iratképzőkre hárította: nekik kell selejtezniük, nem a levéltárosnak.

Theodore R. Schellenberg volt a következő meghatározó személyiség, és nem véletlen, hogy ő amerikai levéltáros volt. Az Amerikai Egyesült Államokban a National Archivesban az 1930-as és 1940-es években szembesültek először az iratok robbanásszerű növekedésével, ami a megnövekedett állami szerep (New Deal, világháború) következménye volt. A levéltárosnak, ha nem akarta, hogy elborítsa az irattömeg, a szervnél működő „iratmenedzserrel” (records manager) együttműködve kellett értékelni, selejtezni, előkészíteni az iratokat, még a levéltárba szállítás előtt. Schellenberg az iratértékelésre helyezte a hangsúlyt, és tudományosan elemezte az irat értékének fogalmát, ami a legjobb módszer volt ahhoz, hogy a levéltár eldöntse: melyik irat értékes, és melyik nem, így lehetővé téve a nagyarányú selejtezést (lásd az 5.2.2.2. pontot is).

A schellenbergi felfogás háttérbe szorította az iratok tartalmának vizsgálatát, ez azonban ellentétes volt egy örök (kutatói) igénnyel, ami hamarosan levéltári elméletben is megfogalmazódott. Hans Booms német levéltáros 1972-ben publikált egy iratértékelésre vonatkozó, nagy visszhangot kiváltó cikket. Booms szerint a társadalomnak magának kell definiálnia értékeit, és ezeknek a levéltári anyagban tükröződniük kell, ami a klasszikus, az iratképzőre épülő levéltári elvvel nem érhető el. Következésképpen szerinte a levéltárosoknak kutatásokat kellene végezniük (külső szakértők bevonásával) arról, hogy a közvélemény mit tart fontosnak-értékes- nek, és ez alapján össze kellene állítani egy ún. dokumentációs tervet, azaz a megőrzésre kiválasztandó iratok jegyzékét.

Booms cikkét már megjelenése után is sokan vitatták (sőt, később maga a szerző is módosította nézeteit), de a provenienciaelv igazi reneszánsza az 1980-as években kezdődött. A Kanadai Nemzeti Levéltárban ebben az időszakban a hangsúly a tartalomról fokozatosan átkerült az összefüggésekre. A levéltárosok munkájukban egyre többet foglalkoztak az ún. makrokontextusokkal, az iratképző funkcióival, programjával, tevékenységével. Kidolgoztak egy funkcionális-strukturális értékelési modellt, amivel az iratképző szervet vizsgálták meg. Ezzel kb. egy időben Hollandiában is kifejlesztettek egy hasonló módszert, amit PIVOT-nak neveztek el.

A XX. század közepéig a szervek többsége egy viszonylag egyszerű (mono-) hierarchikus rendben működött, és a keletkezett iratok ezt a rendet többnyire pontosan leképezték. A levéltárosok ennek megfelelően alakították ki leíró koncepciójukat, ami a klasszikus provenienciaelven nyugodott. Egy ausztrál levéltáros, Peter Scott fejtette ki még a hatvanas-hetvenes években írt publikációiban, hogy a szimpla irat-létrehozó szerv kapcsolat már nem érvényes. A szervek nem egy monohierarchikus rendben működnek, hanem a kapcsolatok többoldalúak, és gyorsan változnak. Elmélete szerint a levéltári anyag leírásának nem szabad a fondokban talál