Levéltári kézikönyv (Budapest, 2009)
3. Magyar levéltártörténet, levéltári jog
3.1. A magyar levéltárak kialakulása és fejlődése az 1940-es évek végéig ■ 293 galmazói (vagyis tudományos) szakában csak olyan személy alkalmazható, aki a jogi vagy bölcsészegyetemi végzettség megszerzése után a levéltári fogalmazói szakvizsgát letette. Az országos levéltári kezelői szak esetében nyolc gimnáziumi osztály elvégzése és a kezelői vizsga letétele lett a követelmény. A fogalmazói vizsga tárgyai a következők voltak: egy XIII-XV. századi latin és egy XVI-XVII. századi magyar nyelvű irat leírása, valamint egy magyar történeti kérdés kidolgozása (írásbeli vizsga), a latin nyelv, a latin és a magyar paleográfia, az oklevéltan, a magyar köz-, magán- és egyházjog, valamint a magyar történelem ismerete (szóbeli vizsga). A kezelői vizsgán magyar, német és latin nyelvi ismeretekről és jó helyesírásról kellett számot adni. Az Országos Levéltár háromtagú vizsgabizottságokat működtetett, a fogalmazói vizsgabizottság két tagját az Országos Levéltár adta, egy tagja külső tudós volt, a kezelői vizsgabizottság valamennyi tagja az Országos Levéltár személyzetéből került ki. (Pauler Gyulának egy, az Országos Levéltár kebelében működő levéltári iskola megszervezésére vonatkozó javaslata nem valósult meg.) A törvényhatósági levéltárnokok minimális alkalmazási feltétele a nyolc gimnáziumi osztály mellett a kezelői szakvizsga sikeres letétele volt. 1912-től kezdve a korábban megszerzett főiskolai végzettséget fizetési pótlékkal honorálták. Ebben az időszakban az Országos Levéltár már 1867 utáni minisztériumi iratanyagokkal is gyarapodott. A Belügyminisztérium épületében lévő helyiségei szétszórtan helyezkedtek el, a zsúfoltság miatt a XX. század elején külső telephelyet is igénybe kellett vennie növekvő iratanyaga elhelyezésére. Fontos eseményt jelentett az új levéltári palota építésének megkezdése 1913 őszén. A személyi létszám a kezdeti 20-22 főről az 1910-es években sem emelkedett 30 fő fölé. Hasonlóan rossz feltételekkel működtek a törvényhatósági levéltárak is: a legtöbb helyen a főlevél- tárnok mellett legfeljebb még allevéltárnok és egy-két kisegítő munkaerő látta el a feladatokat. Levéltári feldolgozó munka folyt ugyan a levéltárakban (az Országos Levéltárban ezekben az évtizedekben alakították ki a Diplomatikai Levéltárat, az 1526 előtti oklevelek gyűjteményét; szerencsére nem valósult meg Pauler arra vonatkozó terve, hogy az egész iratanyagot korszakok szerinti tárgyi osztályba sorolják, szerves kapcsolatukból kiszakítva az egyes iratokat), de az igazgatási jellegű feladatok vitték el a legtöbb időt. Az Országos Levéltárnak a Belügyminisztérium szakhivatalaként a nemességigazolási ügyek tömkelegével kellett megbirkóznia, a megyei levéltárnokokat pedig például különböző közigazgatási nyilvántartások vezetésére kényszerítették. Ki kellett szolgálni a növekvő kutatói érdeklődést is, ez a törvényhatósági levéltárakban a rossz elhelyezés miatt nem mindig volt problémamentes. Új levéltárak is létrejöttek. Már a reformkortól kezdődően több család a Nemzeti Múzeum megőrzésébe adta régi levéltári anyagát. Ez a gyakorlat 1867 után is folytatódott. A múzeum keretében működő Széchényi Könyvtár kézirattárában ösz- szegyűlt iratanyagból szervezték meg 1882-ben a különálló Levéltári Osztályt, amely később Nemzeti Múzeumi Levéltárrá fejlődött. Az első világháború végén az Országos Levéltár teljesen még el sem készült új épületében helyezték el a hadi iratgyűjteményt, amelyet nem sokkal később itt szerveztek Hadtörténelmi Levéltárrá. A testületi szellem kialakításának és a levéltárak rossz működési feltételei mi
