Levéltári kézikönyv (Budapest, 2009)
3. Magyar levéltártörténet, levéltári jog
illető” iratokat kívánt bevonni. A forradalom elleni támadás és a szabadságharc nem tette lehetővé, hogy a minisztérium érdemben foglalkozzon a javaslattal. Mindössze annyi történt, hogy a megszűnt magyar és erdélyi kancellária irattárait Bécsből Budára hozatták. A szabadságharc leverése után a kancelláriák irattárait visszaszállították Bécs- be, az 1848 előtt létező levéltárak osztrák főhatóságok irányítása alá kerültek. Felmerült egyesített levéltár létrehozásának terve is. A kiegyezés előtti években fokozott érdeklődés nyilvánult meg a történelmi kérdések és a forrásokat őrző intézmények iránt, társadalmi mozgalom szorgalmazta a rossz helyzetben lévő megyei és városi levéltárak rendbetételét. Az 1867. évi kiegyezés az Archívum Regninek, amelyet ekkor már következetesen magyar nevén, Országos Levéltárként emlegettek, a Belügyminisztérium, a Kamarai Levéltárnak pedig a Pénzügyminisztérium lett a főhatósága. Az Akadémia 1867 áprilisában - lényegében az 1848. évi előterjesztése szellemében, Wenzel Gusztáv kezdeményezésére - javasolta egy olyan országos levéltár létesítését, amely Magyarország összes országos jelentőségű iratát magában foglalja. A kormány felkarolta a kezdeményezést, az országgyűlés is szinte évente hozott határozatot a megvalósításról. 1872 őszén a minisztérium által történészekből összehívott ún. levéltári ankét foglalkozott a kérdéssel. E bizottság a külföldi államok példájára hivatkozva érvelt egy állami központi levéltár sürgős felállítása mellett, és hármas feladatkört szánt az intézménynek: ♦ legyen az állam és mások által gondjaira bízott iratanyag biztos őrzőhelye, ♦ segítse a kormányközegeket a történeti és jogi előzmények felkutatását igénylő kérdésekben, ♦ mozdítsa elő a levéltári anyag irodalmi értékesítését, könnyítse meg a tudományos célból kutatók munkáját. A javaslatot a Belügyminisztérium elfogadta, és törvénytervezetet készített, amely kimondta, hogy az Országos Levéltárat (benne a nádori levéltárat), a kincstári (kamarai), helytartótanácsi, magyar és erdélyi kancelláriai, erdélyi guberniumi és kincstári levéltárakat „Magyar Királyi Allamlevéltár” cím alatt egyesítik, és élére főigazgatót neveznek ki. A törvényjavaslat végül nem került az országgyűlés elé, mert az államháztartás nehéz helyzetében nem lehetett biztosítani a szükséges költségeket. Ezért minisztertanácsi döntéssel (a törvényes alapnak az 1723: XLV. tc.-et tekintették) új államlevéltár létesítése helyett a régi Országos Levéltár üresedésben lévő országos levéltárnoki álláshelyét töltötték be Pauler Gyulával (a királyi kinevezés 1874. október 14-én kelt), majd a belügyminiszter (október 24-én) a többi levéltár vezetőjét értesítette, hogy a „magyar és erdélyi udvari kancelláriai, a m. kir. helytartótanácsi, az erdélyi királyi főkormányszéki és a nádori levéltár az Országos Levéltárral egyesíttetni, és mint egyesített Országos Levéltár a most kinevezett országos levéltárnok felügyelete alatt fog kezeltetni”. Ezekkel az intézkedésekkel, lényegében a régi Országos Levéltár, az Archívum Regni feladatkörének jelentős kibővítésével jött létre az új Országos Levéltár, amely már nem a rendiség jogbiztosító, hanem a 3.1. A magyar levéltárak kialakulása és fejlődése az 1940-es évek végéig ■ 291
