Levéltári kézikönyv (Budapest, 2009)
2. Magyarország kormányzati, igazgatási és igazságszolgáltatási intézményeinek története
2.10. Az egyházi igazgatás 1000-től napjainkig ■ 255 lyet mások is átvettek) magas szintű képzettségük (vö. a 2.10.1.2. ponttal), továbbá törökellenességük segítette elő. A legismertebb kolduló rendek, a domonkosok és a. ferencesek magyar földön már az alapítók halálának évtizedében, 1220 után meghonosodtak, s önálló rendtartományokat képeztek, a mohácsi csata idején pedig a domonkosok 50, a vagyontalansághoz szigorúbban ragaszkodó obszerváns ferencesek 70, az ún. konventuális ág hívei 37 rendházhoz kapcsolódtak. A köznépi életmódhoz szokott ferencesek jól reagáltak a reformáció és a török hódoltság kihívásaira, talán a legjobban vészelték át a válságot. 1600 után mérsékelt águk minoriták néven újult meg. Őket követték a katolikus reorganizációban a Szent Fe- renc-i külsőségekhez (caputium = hegyes csuklya) erősen kötődő, önálló rendet alkotó kapucinusok és a szerény magyar középkori múltra visszatekintő karmeliták, végül a szerviták és a rabkiváltó trinitáriusok. A kolduló rendek női ágai közül jelentős szerepe volt a 8-10 dominikánus és ferences-klarissza zárdának (Szent Margit, illetve Szent Kinga hatásával). A lovagrendek a keresztes hadjáratok sajátos intézményei voltak. A hármas fogadalom mellett a Szentföld, a zarándokok védelmére és a sebesültek ápolásra tettek fogadalmat, és ezért Európa-szerte jelentős birtokokat kaptak. Ruhájukon mindegyikük keresztet viselt, más-más színkombinációban. Nagymestereik vezetése alatt országonként perjelségekbe, azokon belül kommendatúrákba szerveződtek, és tagjaik három csoportra különültek el: lovagok, papok, szolgák. A templomosok a jeruzsále- mi templom helyén kezdték meg működésüket (1118), a Szentföld elvesztése után Ciprusra költöztek, de különösen nagy birtokaik és jövedelmező pénzügyleteik miatt francia királyi nyomásra eretnekség vádjával sokukat máglyára küldték, majd feloszlatták a rendet (1312). A johanniták (Szent János-keresztesek, ispotályosok) 1099- ben alakult betegápoló rendje 1120-ban lett lovagrend. Később székhelyük Rho- dosz, majd az oszmán-törököktől sikerrel védett Málta szigete (1530) lett, amelyről később máltai lovagoknak is nevezték őket. E két rendet Magyarországra II. Géza telepítette be, és királyaink a Dunántúlon, Szlavóniában és Dalmáciában adtak nekik birtokokat, majd a templomosok feloszlatása után javaik zöme a johanniták kezére került, dalmáciai központi várukkal, Vránával (Aurania) együtt. A johanniták a XV. században bekapcsolódtak a Délvidék török elleni védelmébe, és végül velük szemben veszítették el uradalmaikat. A német (teuton) lovagrend is kórházi szerzetesrendből vált fegyverforgatóvá (1198). Hazánkba II. András 1211-ben hívta be őket a Barnaság és a Szörényi bánság kunok elleni védelmére, de 1225-ben már kiűzte őket, mivel a pápától függő, önálló államiságra törekedtek. Innen a Baltikumba vonultak, ahol három évszázadig uralmuk alatt tartották a kereszténységre áttérített és elnémetesített poroszokat. A rend nagymestere 1525-ben Luther hívévé vált, és a szekularizált rendi államot egyesítette a Brandenburgi választófejedelemséggel. A Szent Lázár-rend a katonáskodó johannitáktól különült el 1120 után, mert tagjai csak a betegek (bélpoklosok) és a zarándokok ellátásával törődtek. Nálunk Esztergomban létesítettek hőforrásokat is hasznosító ispotályt, amíg 1490-es pápai feloszlatásuk a johannitáknak nem juttatta javaikat.
