Levéltári kézikönyv (Budapest, 2009)

2. Magyarország kormányzati, igazgatási és igazságszolgáltatási intézményeinek története

234 ■ 2. Magyarország kormányzati, igazgatási és igazságszolgáltatási intézményeinek története

letvitelt a vezérigazgató irányította, de a vállalat veszteséges voltáról tájékoztatnia kellett miniszterét. Az alapítólevél rendelkezhetett úgy, hogy a vezérigazgató mellé tanácsadó testületként ügyvezetőséget szerveztek, amelynek tagjait az illetékes miniszter nevezte ki a vállalat alkalmazottai közül, ügyrendjét az igazgató javaslatára a miniszter hagyta jóvá. A korlátolt felelősségű NV-k esetében a nem állami tulajdonosok részére egy évre szóló igazolójegyet állítottak ki. Ez tartalmazta a vagyoni betét összegét, de nem volt értékpapír, tulajdonosa a vállalat vezetésébe nem folyhatott bele, csak az évi mérleg másolatára és vezérigazgatói felvilágosításra formálhatott igényt a vállalat működését illetően, végül panasszal fordulhatott az illetékes miniszterhez. A kormány a NV-ok számára minta-alapítólevél, mintamérleg és minta-eredménykimutatás használatát tehette kötelezővé.

2.9.6.3. AZ ÁLLAMI VÁLLALATOK STRUKTURÁLIS VÁLTOZATAI

Elsőként az 1946: XIII. te.-kel a szénbányászat államosítására került sor, 1947-ben a bankok következtek, 1948-ban a bauxit- és az alumíniumtermelés, majd a száz főnél több munkást foglalkoztató üzemeket államosították (XIII. és XXV. te.). Szövetkezeti tulajdonú vállalat államosítása az illetékes minisztertől függött, a rt.-knél pedig a részvények állami tulajdonba vétele útján történt. Kft.-knél az állam a törzstőkét (az üzletrészeket), közkereseti vagy betéti társaságoknál a tagok va- gyonilletőségét szerezte meg. Egyéni cég esetében az állam a vagyontárgyak (ingatlanok, gépek, anyag- és árukészlet, készpénz és értékpapírok) tulajdonosa lett, a vállalattal kapcsolatos jogok (követelések, szabadalmak, bérleti jogok stb.) és kötelezettségek az államra szálltak. E törvények alapján az állami tulajdonba vétel jogilag kártalanítás ellenében történt volna, de a kártalanításra csak 1990 után került sor, kárpótlási jegyek formájában. Az államosítások az 1949. évi 20. tvr.-rel a 10-100 főt foglalkoztató üzemekre is kiterjedtek. A kisiparosok és kiskereskedők felmorzsolását alsóbb fokú, kormány- és miniszteri rendeletek tették lehetővé. A sort az 1952. évi 4. tvr. zárta, amely a házingatlanok államosítását rendelte el. Igazgatási szempontból 1950-től az állami vállalatok háromfélék lehettek:

♦ közvetlenül a minisztériumok,

♦ középirányító szervek (trösztök, ipari központok),

♦ a területileg illetékes tanácsok, illetve ezek szakigazgatási szervei irányítása alá tartozók.

Az ötvenes években fontos döntéseket vállalati szinten nem hoztak az erős köz- pontosítás miatt. A centralizáció 1953-as felülvizsgálata 1955-ben megakadt, majd 1957-1963 között lazítottak rajta, de igazi áttörés a vállalati irányításban 1968-ig nem történt. A koncentrációt mutatja, hogy 1950-ben 1427, 1965-ben 839 volt az iparvállalatok száma. 1957-1965 között jöttek létre azok a tipikus szocialista mamutvállalatok (például a Ganz-MÁVAG, Diósgyőri Gépgyár), amelyek egyre kevésbé tudtak alkalmazkodni a piac változó igényeihez, és 1990 után csődbe jutottak.