Levéltári kézikönyv (Budapest, 2009)

2. Magyarország kormányzati, igazgatási és igazságszolgáltatási intézményeinek története

adatuk volt a kereskedelem és az ipar érdekeinek a központi és a helyi hatóságokkal szembeni képviselete, részükre javaslatok előterjesztése, végül a kereskedelem és az ipar állapotáról statisztikai kimutatások, jelentések készítése. 1918 előtt 19, a trianoni Magyarországon 7 kerületi kamara működött. A kamarai tagság nem önkéntességen alapult, és nem is volt tagja minden iparos, kereskedő. A tagokat a kereskedők és iparosok külön-külön választották azok közül, akik a kamara területén legalább három éve önálló ipart vagy kereskedelmet folytattak. A kereskedelmi és iparkamarák 1947-ig működtek (vö. a 2.4.4. és a 2.5.3.7. ponttal).

Az értelmiségi foglalkozásúak különböző csoportjait összefogó kamarák tipikus példájaként az ügyvédi kamarákat említhetjük. Ezeket az 1874: XXXIV. te. hozta létre az ügyvédek érdek-képviseleti és bizonyos értelemben önkormányzati szerveként, és ügyvédi tevékenységet csak az folytathatott, aki valamely ügyvédi kamarának tagja volt. így bizonyos fokig eleve szabályozták az ügyvédek számát. A kamarák bírálták el tagjaiknak a szakmájukban elkövetett fegyelmi vétségeit is. 1937-ben újra szabályozták az ügyvédek és a kamarák működését. Korlátozták autonómiájukat, a kamarákba felvehető tagok számát, és létrehozták az Ügyvédi Kamarák Országos Bizottságát. Az ügyvédi kamarákat 1958-ban szüntették meg, helyettük ügyvédi munkaközösségek szerveződtek. (Az értelmiségi kamarákat lásd még a 2.4.4. és a

2.5.3.7. pont alatt.)

A szakszervezetek - a különböző kamarákkal ellentétben - az egyesülési jog alapján, az ipari munkások és később a földmunkásság kezdeményezése nyomán jöttek létre, és társadalmilag elismert jogosítványaikat évtizedek alatt maguk harcolták ki. A kiegyezés utáni években jöttek létre az első szakegyletek, mint az egyazon településen dolgozó, azonos szakmájú munkások érdekvédelmi szervezetei. Megjelent tevékenységükben mind a munkaadókkal szembeni gazdasági harc, mind a tagok anyagi segítésére, illetve szocializációjára, kulturális nevelésére való törekvés. Az 1508/1875. BM rendelet azonban korlátozta a munkások szervezkedési jogát, és szakegyleteket nem, csak segélyező- vagy önképző egyleteket hozhattak létre. A következő két évtizedben mintegy 130 ilyen szervezet létesült. A szakszervezeti mozgalom a nagyipari munkásság létszámának növekedésével az 1890-es években lendült fel, a szakszervezetek erősödését a Magyarországi Szociáldemokrata Párt megalakulása is segítette. A párt politikailag befolyásolta a szakszervezeteket (például az általános választójog ügyében), és részben szervezetileg is összefonódott velük. A századforduló éveiben a helyi szakegyletek a legtöbb szakmában országos szakmai szövetségekbe tömörültek, amelyeket a Szakszervezeti Tanács fogott össze. A szakszervezeteknek 1901-ben 10 ezer, 1905-ben már 100 ezer tagja volt, és nagyjából ezen a szinten maradt az első világháborúig. A hatóságok egyre inkább kénytelenek voltak tudomásul venni, hogy a munkavállalókat a munkaadókkal szemben ők képviselik, noha ezt a hatályos egyesülési jog nem tette lehetővé. A szakszervezetek már az első világháború előtt sztrájkokat szerveztek, kollektív szerződéseket kötöttek, művelődési intézményeket hoztak létre, és a tagdíjakból jelentős anyagi bázist teremtettek tagjaik segélyezésére munkanélküliség, betegség stb. esetén, fontos közösségformáló, nevelő, szocializációs eredményeket

2.8. Társadalmi és egyéb nem gazdasági szervezetek a XIX. századtól napjainkig ■ 199