Levéltári kézikönyv (Budapest, 2009)
2. Magyarország kormányzati, igazgatási és igazságszolgáltatási intézményeinek története
2.4. A dualizmus kora (1867-1918) • 131 jogkör nélkül szerveződtek (1872: VIII. te.). A második ipartörvény által felállított ipartestületeknek viszont már kiterjedt képesítési és minősítési jogosítványaik voltak. A törvény a képesítéshez kötött iparágakban kötelezővé tette az ipartestületi tagságot, mint az iparigazolvány kiállításának feltételét (1884: XVII. te.). A szakmánkénti szerveződés csak a nagyvárosokban, főként Budapesten maradt fenn, és az ipartestületek nagyobb hányada már területi alapon, szakmaközi testületként működött. Az ügyvédi és közjegyzői kamarák regionális jellegű érdekvédelmi testületek voltak, kötelező tagsággal és a tagságot minősítő képesítési és fegyelmi jogkörrel (1874: XXXIV-XXXV. te.). A hivatásrendi ügyvédi testületek maguk szabályozták tagjaik felvételét is, és így az államhatalom elvesztette befolyását az ügyvédi gyakorlat engedélyezésére. A mezőgazdasági testületek többnyire önkéntes társulások voltak, amelyek később kaptak hatósági jogosítványt. Tipikus formái az ármentesítő és vízrendező társulatok voltak, amelyek különféle árvízvédelmi, illetve vízjogi hatáskörrel bírtak. A köz- birtokossági társulatok az úrbéri pátens után jöttek létre, a parasztság korábban közös használatú területein (erdők, legelők). A hegyközségeket az 1894: XII. te. újította fel (nem kötelezően) a filoxéra utáni szőlőtelepítésre, továbbá hegyrendészeti feladatok ellátására. 2.4.5. Törvényhatósági és községi közigazgatás A kiegyezés után helyreálltak a középfokú közigazgatást önkormányzati formában végző megyei és városi törvényhatóságok. A sokszínű rendszer korszerűsítésének első fázisát a bírósági funkciók megszüntetése (1869: IV. te.), majd az első köz- igazgatási törvény képezte (1870: XLII. te.). Ez a vármegyéket, a kiváltságos kerületeket, a székely és szász székeket, a szabad királyi városokat és 20 más várost egységes jogállású és igazgatású törvényhatóságnak nyilvánította. De a területi és demográfiai aránytalanságok azután elkerülhetetlenné tették a megyei területi beosztás racionalizálását és a városok besorolásának revízióját. A területi változásokat a bánsági és horvát-szlavón határőrvidék polgárosítása, a magyar és a horvát megyerendszerbe tagolása vezette be (1873: XXXVII-XXXVII1. te.). Az 1876-os területrendezés nyomán egységes vármegyei rendszer jött létre. A törvényhatósági városok mintegy kétharmada pedig elvesztette jogállását. A reform eredményeként 64 vármegyei és 24 városi törvényhatóság maradt. Budapest székesfőváros (1872: XXXVI. te.) és Fiume az utóbbiaknál kiterjedtebb autonómiával rendelkezett. Ez a területi beosztás a korszakban csupán annyit módosult, hogy összevonással a megyék száma eggyel csökkent, míg a városoké eggyel emelkedett. A törvényhatóságok élén a király által kinevezett, a kormányzati akaratot képviselő megyei vagy városi főispán állt, amely tisztséget ugyanazon személy is betölt- hette (1874: XXXIX. te.). Az 1870-es első közigazgatási törvény széles ellenőrzési és felügyeleti jogkört biztosított neki a törvényhatóság ügyeiben, és a kivételes hatalom birtokában felfüggeszthette vagy utasíthatta az önkormányzati tisztviselőket.
