Levéltári kézikönyv (Budapest, 2009)
2. Magyarország kormányzati, igazgatási és igazságszolgáltatási intézményeinek története
122 ■ 2. Magyarország kormányzati, igazgatási és igazságszolgáltatási intézményeinek története uralkodó nem engedett semmilyen beleszólást. Legfőbb hadúrként őt illette meg a hadsereg vezérletének (legfelső vezetésének), vezényletének (a legfőbb parancsnoki és fegyelmi hatalomnak), továbbá a tiszti kinevezéseknek és a fegyvernemek, csapattestek, katonai hatóságok felállításának a joga. A közös tárcák költségvetését és tevékenységét a két birodalomfél törvényhozó testületéi által kiküldött, külön ülésező 60-60 tagú delegációk tárgyalták meg és hagyták jóvá. Ez lehetőséget nyújtott a külpolitikai és a hadügyi problémák megvitatására, de a delegációk a közös költségvetés elutasításával elsősorban a közös miniszterek alkotmányos felelősségét - főként az államjogi szerződések betartását - kérhették számon. Az országos parlamentektől függött a közös hadügy szempontjából nagy jelentőségű hadkiegészítés, ami az uralkodó hadúri felségjogaival szemben bizonyos ellensúlyt képezett. A közös ügyeket ellenőrző magyar parlamenti delegációban Horvátországnak öt hely jutott. Négy tagját a horvát képviselők közül választották a képviselőházban, egyet pedig a felsőház delegált a horvát tagjai közül. Az ún. határidős közös ügyeket a Monarchiát alkotó két önálló államrész parlamentáris kormányainak kölcsönös megállapodásával intézendő - döntően a gazdasági-pénzügyi közösséget szabályozó - kérdések alkották. A pénzrendszer, a vámterület, a külgazdasági kapcsolatok kezelése, a fogyasztási és jövedéki adó egységes maradt, és korlátozás nélkül érvényesült a letelepedés, az ingatlanszerzés, az iparűzés és kereskedés szabadsága. A gazdasági közösség feltételeit a két fél tízévenként vizsgálhatta felül, és ekkor módosíthatták konszenzus esetén a kvótát, a közös költségekhez való hozzájárulás arányát. A magyar-horvát közjogi viszonyról Magyarországon az 1868: XXX. te., Horvátországban az 1868: I. te. rendelkezett, amely a horvát társországnak szubdualista jogállást biztosított. Ennek jegyében kimondták a horvát politikai nemzet territoriális különállását és belpolitikai önállóságát, azaz a belkormányzat, a vallásügy, a közoktatás és az igazságszolgáltatás külön horvát törvényhozás (szábor) és kormányzat általi intézését. A magyar-horvát közös ügyek egyik csoportját az osztrák-magyar kiegyezésből eredő „pragmatikus” és „határidős” közös ügyek összessége, másik részét a magyar korona országainak állami közösségéből eredő speciális magyar-horvát közös ügyek képezték. Az utóbbiak közé az állampolgárság, a bányászat, az ipar, a kereskedelem és a közlekedés, az adórendszer, az országos pénzügyek, a horvát autonómiára és a különféle közös ügyekre fordítandó költségek tartoztak, amelyek arányát szintén tízévenként vizsgálhatták felül. A magyar- horvát közös ügyekben a törvényhozói jogokat gyakorló magyar képviselőházba a szábor saját soraiból küldhetett a lakosság számarányának megfelelően képviselőket: 1868-ban 29 főt, a határőrvidék Horvátországhoz csatolása után, 1885-ben 40 főt. A horvát tartományi kormány élén a bán állt, de már országos katonai funkció nélkül. Az uralkodó nevezte ki a magyar miniszterelnök előterjesztésére és ellen- jegyzésével, így alkotmányos felelőssége a horvát szábornak nem érvényesülhetett maradéktalanul. Az uralkodóval csak a budapesti kormányon keresztül, a horvát- szlavón miniszter közreműködésével érintkezhetett.
