Domanovszky Sándor: József nádor élete I. második rész (1944)

Az 1811-12. évi országgyűlés

A JÚN. 29-1 ÉS JÚL. U-I KONFERENCIÁK. 407 hoz — mintegy mosva kezeit —, de Ferenc a „nachdem Ich fest entschlossen hin die diessfällige Proposizion den Ständen zu machen, und solche auch unerschütterlich durchzusetzen" szavakat még kiegészítette azzal: „sowie alles was ich zum besten des Staates unumgänglich nothwendig finde", amivel valóban korlátlan jogot hangoztatott. Feltűnő itt, hogy ez a határozat lekötötte a királyt a mellett, hogy erről a szándékáról a nádor előtt nem fog említést tenni. Jellemző az eset Wallis szinte határtalan hatalmára, amely alól az uralkodó magát kivonni nem tudta, de a bátorságra ós az ügyességre is, amellyel Wallis akaratát a gyenge uralkodóra rákényszerít ette. Ez a rezolúció tulajdonkópen azt jelentette, hogy — amint azt már előbb Baidacciék is elképzelték — az országgyűlésre „lit de justice"-szerűen mindent rá fognak kényszeríteni, vagy ha az nem menne, az alkotmányossággal teljesen szakítani fognak. Ezek után történt az új konferencia összehívása, amelyen a nádornak is jelen kellett lennie. Wall ist felszólították, hogy megelőzőleg mutassa be a nádornak elaborátumát a megállapított kívánságokról. Wallis tehát az átalakított előadványt is bemutatta még előzőleg a királynak és biztosíttatta magát arról, hogy a nádor pénzügyi tervezete nem fog a konferencián szóbakeiülni. A nádor így az utolsó pillanatban kapta kézhez a munkálatot ós a tanácskozást egy nappal el is kellett halasztani augusztus 14-ére, hogy áttanulmányozhassa a terjedelmes írást. Ez alapjában véve ugyanaz volt, mint a korábbi, csak kimaradtak azok a részek, amelyeket a június 29-i konferencia elejtett, ámbár Wallis a tartalékpénztárra és a várépítésre vonatkozó részeket bennfelejtette. A fenyegető deficitet új, hosszú számsorral iparkodott még rikítóan aláhúzni, ámbár mindazt is bennhagyta a munkálatban, amit az előző alkalommal összeállított. A munkálat elején pedig beszúrt egy részt, amelyben fölényesen beszélt arról az elavult nézetről, amely a papírpénzt veszedelmesnek tartja, s e tekintetben a Stanhope-billre s a körülötte folyt vitára hivatkozott. Azóta — írta — bizonyára senki sem hisz már komolyan abban, hogy lehetséges és hasznos volna az osztrák monarchiában egy varázsütéssel a papírpénzt eltüntetni. A nádort különösen a 100 milliós hitelnél az a kitétel lephette