Domanovszky Sándor: József nádor élete I. első rész (Budapest, 1944)

A magyar sors

«ok köszönet, a magjar offenzív szellemet még el is ítélte. Az állandó háborúskodás terhe sokkal inkább nehezedett a nagybir­tokra, mint bármikor azelőtt, önfeláldozó, életbevágóan fontos szerepének Szekfíí Gyula adta páratlanul szép jellemzését. A várak körül, az ő szolgálatukra a nagybirtok megszervezte a lakosságot: adózását, gazdálkodását és katonai erejét, hogy helyt állhasson, mert az állam nem volt képes ezt a föladatát teljesíteni. Az egyházi nagybirtok is vártartományaival egészen ennek a célnak szolgálatába állott. A rendek a király távollété­ben minden gondot magukra vettek, jelentőségük tehát megerő­södött, s a társadalom az ismét fölvirágzó familiáris szervezet­ben éppoly önkéntesen tömörült kisebb-nagyobb csoportokba, mint egy^kor a honfoglalók nemzetségfőik köré. Nem is ez az önkéntes tömörülés és familiáris csoportosu­lás volt a baj. Ebben csak a szervezetnek ösztönös képessége nyilatkozott meg, hogy a baj ellen védőgátat építsen ki. A vég­zetes az volt, hogy ennek az önmagára utalt szervezetnek szük­ségkép összeütközésbe kellett jutnia az egészen más élmények alapján diametrálisan más szemléletű idegfen központi hatalom­mal. Addig a magyar gondolkodás — különösen éppen az utolsó korszakban — sok tekintetben más adottságai ellenére is, lényegében ugyanabban az irányban haladt, mint a nyugati ke­resztény országoké. A fejlődésnek ezen a pontján azonban el­következett az a tragikus fordulat, hogy szervezeti kapcsolatba kerültünk egy ránk nézve idegen jellegű hatalommal, amely a maga részéről nem tett semmit a gondolkodási különbség át­hidalására, nem is kereste a megértést, csak érzéketlenül rá akarta kényszeríteni a saját szellemiségét az új sorstársakra és ezzel annyira megmerevítette magával szemben éppen az ütköző­pontokon az ellenszegülést, hogy kölcsönös közeledés helyett csak mind ridegebb eltávolodás következhetett be. Azt a keserűséget, amely akkor a Lajtán innen fölhalmozó­dott, éppenséggel nem az urbánus és az agrárius — katonai­rendi életforma fűtötte. I. Ferdinánd megválasztásának indító oka — ezt nyíltan hangoztatták — az volt, hogy szövetségest, erősítést kapjanak a török terjeszkedés ellen. A Lajtán túl azonban ezt a kérdést más szemmel nézték s a jogalapot az 1463., 1492. szerződésekben és ezekhez fűződő dinasztikus meg-

Next

/
Oldalképek
Tartalom