Garadnai Zoltán: Iratok a magyar-francia kapcsolatok történetéhez (1957-1962)
1. Rész - Franciaország és Kelet-Európa kapcsolatai
olasz miniszterelnökkel április elején. Ekkor az egyezség a Hatok között még lehetségesnek tűnt, de végül is egyezmény nélkül álltak fel az íróasztal mellől 1962. április 17-én, mivel a belga és holland tárgyaló fél egyöntetűen a szupranacionális elképzelés mellett kötelezte el magát, és kiálltak az 1961 nyarán beadott brit felvételi kérelem mielőbbi elfogadása mellett. De Gaulle számára egyértelművé vált az, hogy a belga és a holland álláspont nem egyezik az elképzeléseivel, de ez egyáltalán nem csökkentette azon szándékának komolyságát, hogy a világháború után Európa nyugati felén, az Egyesült Államok dominanciája alatt kialakult status quo-t megváltoztassa. Ezen politikáját tette egyértelművé az 1962. május 15-én elhangzott, meglehetősen csípős hangvételű sajtókonferenciáján, ahol az Atlanti Szövetség helyzetének újragondolása mellett a szupranacionalista elképzelések támogatóinak üzenve egyértelművé tette, hogy számára nem létezik más Európa, mint az államok Európája. A sajtókonferencián elhangzott francia elképzelések megrázó hatását és a belpolitikai viták hevességét mutatja, hogy De Gaulle hű társának bizonyuló Georges Pompidou miniszterelnök kormányából öt francia miniszter távozott lemondással, miközben a francia nemzetgyűlési képviselők többsége is elítélően nyilatkozott De Gaulle külpolitikai törekvéseiről. A politikai-gazdasági kérdések mellett De Gaulle a NATO reformjára is törekedett, és azt fektette le az 1958-as memorandumban is.16 Ezzel lényegében tiszta és egyértelmű helyzetet kívánt teremteni. A francia védelmi koncepció ugyanis egészen az 1956-os szuezi válságig ingadozott az atlanti és az európai integráció között, ami a külpolitikai irányvonal és a diplomáciai tevékenység területén határozatlanságot eredményezett.17 A nukleáris kérdések körüli viták is egyre inkább megosztották a nyugati országokat. Az 1962 májusában, Athénban tartott megbeszélésen az amerikai védelmi miniszter, McNamara, nagy vonalakban felvázolta annak az új stratégiának a vonalait, amelyet az amerikaiak az európai szövetségesekkel el akartak fogadtatni. Ezzel azonban a nyugati államok egy része, élükön természetesen a franciákkal egyáltalán nem értettek egyet, mivel az amerikai politikus emelni akarta az atomfegyver használatának feltételéül megállapított határt, és csökkentette volna a szövetségesek beleszólási jogát a fegyverhasználat kérdésébe. Az athéni megbeszélés után az amerikaiak által lenézett franciák hirtelen az amerikai tervek legerősebb ellenzőjének a pozíciójában találták magukat, és az európai ügyekkel, illetve a nukleáris fegyverekkel kapcsolatos kérdések az transzatlanti kapcsolatrendszer központi kérdésévé váltak. A kubai válság csak tovább élezte ezt az ellentmondást és De Gaulle számára egyértelművé tette, hogy az Egyesült Államok nem hajlandó együttműködni 16 Vaísse, 1998. 114. o. 17 Doise-Vaisse, 1987. 401 432. o. 24
