Géresi Kálmán: A nagy-károlyi gróf Károlyi-család oklevéltára harmadik kötet (Budapest, 1885)

Még inkább számot kell adnom azonban a magyar szövegek közlésénél követett eljárásról. -—- A xvi-ik századnak nemcsak kéziratai, hanem egykorú nyomtatásban megjelent irodalmi müvei is, nem tanúság és érdek nélküli, de minden esetre rendszertelen és egészen az egyes írók tetszésétől függő küzdelmet mutatnak fel, azon czél elérésére, miként kelljen a magyar nyelv azon hangjait, melyeket a latin abc visszaadni nem tud, részint a latinból, részint a németből összeállított betűk segedelmével leírni. Az ő, ü, különböző középhangzóink leírásánál, a mássalhangzók minden rendszer nélküli 7-vel vagy z'-vel lágyításánál, valamint a h betű felesleges használatánál, ugyan egy korból, sőt ugyan egy írónál is a legkülönbözőbb váltakozásokat találjuk : az â, û, o-tö\ az ew-ïg. És a tapasztalat arról győzött meg, hogy ezekben valami orthographiai rendszert keresni, vagy nyelvészeti szabályokat vonni le belőlük a xvi-ik századi nyelvkiejtésre vagy csak táj szólásokra is, tévesztett és meddő munka volna. A nyelvésznek lehet tanúságos egész a xvi-ik század második feléig a régi magyar nyelvemlékeknek betű szerinti lenyomtatása,*) de innen kezdve Pázmán koráig, sőt azontúl is megszűnik ezen tanúság. Minthogy azonban a régi magyar szövegek kiadásánál nem csak óhajtandónak, hanem feltétlenül szükségesnek is tartjuk, hogy az mind a történet, mind a nyelvtörténet vizsgálóira nézve teljesen megbízható legyen, a *) A kötetünkben megjelenő két legrégibb magyar levélnél mi is adtunk arra mutatványt. Szerk.