Magyar Nemzeti Levéltár – Az Archivum Regnitől az elektronikus levéltárig (Budapest, 2013)
2. A magyar levéltárak kialakulása - Az írásbeliség kezdetei
6 2. A MAGYAR LEVÉLTÁRAK KIALAKULÁSA A királyi kápolna intézményéből vált ki az 1180-as években a királyi pecsét őrzőjének, a kancelláriának a hivatala, amely iratokat bocsátott ki a király nevében és pecsétje alatt. A hazai írásbeliség kezdetét a történész szakma III. Béla király 1181-ben kiadott okleveléhez köti, melyben elrendelte a király elé kerülő magánjogi ügyek írásba foglalását: „Minthogy az emberi természet gyarlósága következtében s az idő előrehaladásával a letűnt dolgok emlékezetét könnyen elragadja a feledés, illő az írás erejével megerősíteni azt, amiben a szerződő felek egymás között megállapodtak." A királyi kancelláriát egyik fontos állomásának tekinthetjük a magyar írásbeliség és az állami levéltárügy fejlődésében. A 13. századtól a királyi levéltár határozott fejlődésnek indult. A királyi család magántermészetű iratai ugyan még keveredtek a királyi kancellárián keletkezett, s oda beérkező országos érdekű iratokkal, de az Anjou-kor- ban meginduló királyi könyvek már az irattermelés- és megőrzés rendszerességére utalnak. Feltehetően Károly Róbert uralkodása (1308-1342) második felében kezdte el a kancellária a királyi könyvek (regestrum regale) vezetését. Ezekbe a regisztrumokba a királyi okleveleket, illetve oklevélkivonataikat, amit az uralkodó halála után lezártak és a királyi kápolna egyik helyiségében lévő, a kápolnaispán által kezelt királyi levéltárban helyezték el. A levéltár I. Nagy Lajos uralkodása (1342-1382) idején az akkori királyi székhelyen, Visegrádon volt, majd valószínűleg az 1350-es évek közepén az új székhelyre, Budára költöztették. Ekkor már a királyi kincstárat és pénzügyeket intéző tárnokmester (tavernicorum regalium magister) gondjaira volt bízva, és a kincstári személyzet tagjai kezelték. A levéltárban elhelyezett iratokról csak a király engedélyével lehetett másolatot kiadni. A király magánlevéltára a 14. századtól országos jelentőségű köziratokat is őrző királyi és tulajdonképpen állami levéltárrá vált. Középkori történelmünk pótolhatatlan forrása, a királyi levéltár sajnos nem maradt fenn. Valószínűleg részben elpusztult, részben szétszóródott. Azt biztosan tudjuk, hogy a levéltár a mohácsi csata (1526) idején Budán, a tárnoki házban volt, sőt Buda török kézre kerülése (1541) után is eredeti helyén maradt és csak az 1686. évi ostrom idején pusztult el. Valójában semmi nem támasztja alá azt a feltevést, hogy a menekülő Mária királyné hajóra rakatta az iratanyagot, a hajó elsüllyedt, rakománya pedig a Dunába veszett volna. A levéltárakban őrzött okleveles emlékek fontosságát tartalmuk jogi vonatkozásai adták. A sokszor egyszerű, dísztelen kiállítású iratok ugyanis hatalmas uradalmak birtoklásához szolgáltatták a jogalapot, ezért tulajdonosaik mindennél fontosabbnak tartották okleveleik megőrzését. A középkor embere már a könyveket is a polchoz láncolta, így még inkább törekedett arra, hogy „örök időkre" szóló kiváltságainak igazoló iratai illetéktelenek tekintetétől is elzárva legyenek, minden körülmények között fennmaradjanak, és egyedül neki, illetve utódainak álljanak rendelkezésére. Ezért tartotta levéltári anyagát értéktárgyaival és fegyvereivel együtt úgy, hogy az tűztől, víztől, betöréstől, háborús veszedelmektől mentesítve legyen. A középkor embere bolthajtásos, vasajtós, ablaktalan kincstárakban, várakban, erős falakkal körülvett városokban, templomok sekrestyéjében, kolostorokban elhelyezett nehéz vasládákban érezte iratait a legnagyobb biztonságban.
