Kovacsics József: A történeti statisztika forrásai (Budapest, 1957)

Dávid Zoltán: Az 1715—20. évi összeírás

totta fenn magát és családját? Népünknek ez a megmaradásáért vívott hősies küzdelme mindmáig feldolgozóra vár. Mert megmaradt és nem pusztult el: erre bizonyságunk léte. Megmaradt nemcsak a török ellen védelmet nyújtó hegyek és mocsarak között, hanem (a török uralom elején teljesen elpusztult déli területek s a hadak felvonulási útvonalának környékén fekvő települések kivételével) alig védhető síksági falvaiban éppúgy átvészelte a hosszú török uralmat, mint a Dunántúl berkei között. Bizonyíték rá az 1787-es népszámlálás eredménye s az ország török uralom alatti vidékeinek nagyrészt mindvégig megmaradó magyar jellege. Acsády ott tévedett, amikor az 1720-as állapotokat nem a meglevők, hanem a holtak felől nézte. A török kort feldolgozó munkái sorában nem sokkal az összeírás közrebocsátása előtt készült el „Magyarország Budavár visszafoglalása korában" c.

40 munkájával s még bizonyára elevenen éltek benne azok a leverő élmények, melyeket e kor tanulmányozása közben szerzett. Acsády szemléletének különben messzenyúló történeti gyökerei vannak, hiszen a bár kétségtelenül igen nagy, de eléggé eltúlzott török pusztításoknak ugyancsak hatása alatt álló, a XVIII. század végéről fennmaradt forrásaink is csak 3—3,5 millióra becsülték az ország akkori népességét s ezért keltettek a II. József-féle népszámlálás több mint 8 millió lakost feltüntető adatai Európaszerte általános feltűnést és meglepetést.

41 Az 1715—20-as összeírás helyes szempontok szerint történő feldolgozása más megvilágításba fogja tehát helyezni a török kor pusztításainak (mindenképpen szomorú) mérlegét is. Ehhez azonban hely történetírásunk bizonyos megújhodására is szükség van. Megbízható eredményekhez csak a történeti és statisztikai módszernek az eddiginél sokkal kiegyensúlyozottabb alkalmazásával juthatunk, csak így deríthetők fel az ország betelepülésének és a népesség fejlődésének országos és helyi jelenségei. Az eddig napvilágot látott hasonló jellegű munkák fő fogyatékossága éppen a történeti és statisztikai módszer közös alkalmazásának hiánya volt. Egy részükben a közölt számsorok történeti hátterének megvilágítása és az adatok megfelelő értékelése hiányzik — másokban a körültekintő mérlegelések után kihámozott helyes megállapítások statisztikai feldolgozását keressük hiába. Minden helytörténeti munkának, községi vagy megyei monográfiának van egy fejezete, ahol a szerzők — ki szűken, ki bővebben — a népességszám alakulásáról számolnak be. Az előző korokra vonatkozó bizonytalan becslések után következő számsorok kiindulópontja rendszerint összeírásaink 1715-ös és 1720-as adata. Míg megyei viszonylatban ezek között néhány egészen ritka kivételtől eltekintve csaknem mindig az Acsády által kiszámított lélekszám-adatokkal találkozunk, a községeknél az adatközlők már két csoportra oszthatók: az alaposabbak még figyelembe veszik Acsády számításainak menetét és alkalmazzák az összlélekszám meghatározásánál követett módszerét, — bőven akadnak azonban olyanok is, akik csak az összeírások nyers adatait közlik s a népességet az összeírt adózó családfők ötszörösében állapítják meg. Bármily meredeken emelkednek is ezek a számsorok, nem vállalkoznak a lélekszám-növekedés okainak feltárására s ha erre mégis sort kerítenek, magyarázatát vagy a természetes szaporodás rendkívülinek vélt nagyságában, vagy a hatalmas méretűnek feltüntetett betelepítésekben találják meg. A kérdést ezzel az egy mondattal le is zárják s hiába keresünk később akár a szaporulat nagyságára vonatkozó, az egyházi anyakönyvek feldolgozásán alapuló részletes adatokat, akár a beköltözöttek számára, nemzetiségére, előző lakhelyére, az őslakossághoz viszonyított pontos arányára vonatkozó további felvilágosításokat. Nem tudjuk meg, hány ezrelékes születési és halálozási arány évenként hány ezrelékes természetes szaporulatot eredményezett, mekkora tömegek beköltözése emelte meg a község népességszámát, hiszen maguk