Éble Gábor: A nagykárolyi gróf Károlyi család leszármazása a leányági ivadékok feltüntetésével (Budapest, 1913)

Az ősi székesház, a nagykárolyi várkastély

lyal határos Gencs-csel), «az hol Moldvából kijött egynéhány sereget megtekintvén, és hűségüknek megtartásáért, országunkat az Isten boldogítván, fejedelmi kegyességét ajánlván», vadászva Majtényba ment s ott meg is szállt. Ez a majtényi kirándulás szintén négy napig tartott. Február 18-án indult vissza az udvar Nagy-Károlyba. Másnap vasárnap a délelőtt misehallgatással és audiencziákkal telt el. Ebéd után az udvar vigalmat rendezett, éjfélig tartott a táncz, «eő Felsége sokáig distrahálván magát, és hol egyikével, hol másikával szólván, maga hálószobájába bément». 20-án és 21-én állapíttatott meg Rákóczi és Károlyi Sándor közt az erdélyi hadművelet az összes részletekkel. A fejedelem megtekintette akközben Bagosy Pál dandárparancsnok ezredét, s az elutazás előestéjén végig nézte a nagy tánczmulatságot, melyben Károlyi Sándor «méltóságos Generális úrnak jó kedve érkezvén», szintén «tánczban eredett». Február 22-én volt az utolsó tanácskozás a fejedelem és főgenerálisa közt; az udvarmester a fejedelmi málnákat a szállásmesterekkel ez nap Körtvélyesre útnak indíttatta. Rákóczi február 23-án hagyta el Nagy-Károlyt. Károlyi Sándor s az erdélyi urak «kornétásan» kisérték előbb Körtvélyesre, majd Nyíregyházára. 26-án Rákóczi és udvara Balsára, onnét Tokajba mentek, Károlyi pedig az erdélyi urakkal visszatért Nagy-Károlyba. Rákóczi Ferencznek nagykárolyi tartózkodása alkalmával a várkastélyban volt Károlyi Sándor fenkölt lelkű neje gróf Barkóc^y Krisztina, két fia László és Ferenci és egyetlen leánya Klára. A gondos Sándor 1703-ban építtette és csakhamar keresett búcsújáró helye lett Nagy-Károly vidéke ájtatos népének. A szatmári béke megkötése után (1711-ben) Károlyi Sándor a papság és a nép legnagyobb résztvevése mellett a városból körmenetileg ment ki e kápolnához, hogy a teljes Szentháromság egy igaz Istennek hálát adjon s magát és övéit annak oltalmába ajánlja; egyszersmind a kápolnát az apostoli szentszéktől nyert kegyelmekkel gazdagította. (L. «A szathmári püspöki egyházmegye emlékkönyve. 1804-—1904.»)