Gáspár Ferenc: A munkásság az üzemekért, a termelésért, 1944-1945 (Budapest, 1970)
A magyar nagyipari munkásság harca az üzemek megmentéséért,helyreállításáért és a termelés megindításáért, 1944-1945 (Tanulmány)
melésbe és a kényszermunka-rendszer hazai változata, az ún. munkaszolgálatos intézmény alkotta. A háború utolsó éveiben már a legtöbb nagyüzemben dolgoztak a legkülönbözőbb szempontból összeállított munkaszolgálatos századok, de igénybe vették a lengyel, olasz hadifoglyok munkaerejét is. A haditermelés egyre nagyobb mérvű kiszélesedése új gyártmányok előállítására való berendezkedést követelt, sok esetben igen rövid idő alatt és magas minőségi követelményekkel. A termelés folytonosságát, színvonalát az új követelmények között is a begyakorolt, tapasztalt szakmunkás rétegnek kellett biztosítani. Ugyanekkor ez a réteg volt a munkásság legöntudatosabb része, amely kijárta a munkásszervezkedés iskoláját, és minden üldöztetés dacára megőrizte osztályharcos meggyőződését. Az ipari termelésnek és ezzel együtt a munkásságnak a hadviselés szempontjából elsőrendű fontosságát a kormányzat már a háború megindulásakor felismerte. Ezt a felismerést tükrözte az 1939: II. tc. alapján kialakított hadiüzemi rendszer. A hadiüzemi rendszernek egyik vonatkozásában az iparnak a haditermelés szolgálatába állítását kellett biztosítania, de másrészről megszabta az iparban dolgozók helyzetét is. A háborús viszonyok kezdetétől az üzemek igényeinek figyelembevételével ún. országmozgósítási tervek készültek, amelyek a hadiipar munkaerő-ellátását biztosították. A termelés biztonsága érdekében a hadiüzemi rendszer helyhez kötötte a munkásokat, az üzemből kilépni csak a katonai parancsnok engedélyével lehetett, de ugyanakkor a hadiüzemekben végzett munka bizonyos mértékig mentesítést jelentett a katonai szolgálat alól. Az országmozgósítási tervek első helyen a termelés szempontjából legfontosabb szakképzett munkásságot tartották meg a munkahelyén. 1943 őszétől kezdődően fokozatosan kiütköztek az egész országban a több éve viselt háború nyomai. A létfenntartási cikkek növekvő hiánya nyomán fellépett áremelkedés meghaladta a bérek növekedésének ütemét. 1943 végén az életszínvonal az 1938-as szint alá zuhant 17 , és ez a zuhanás az 1944-es évben tovább folytatódott. Az életszínvonal romlását a kormányzat a munkásságnál a hadiüzemi ellátási rendszerrel próbálta ellensúlyozni. Ennek keretében biztosítani igyekeztek a legfontosabb élelmicikkeket és a legalapvetőbb ruházati szükségletek kielégítését. A Rimamurány—Salgótarjáni Vasmű Rt. (RMSV) dolgozói 1944 elején havonként meghatározott mennyiségű liszt-, zsír- és húsellátásban részesültek, ezenfelül bakancsot, cipőtalpat, munkásruhát, egy rend fehérneműt juttattak minden legalább egy éve a vállalatnál dolgozó számára, hatóságilag megállapított áron. 18 17 Berend T. Iván—Ránki György id. m., 557. old. 18 OL Z 371—19/1944—1945. — Az ózdi vas- és acélgyár jelentése.
