Hajnal István: A Kossuth-emigráció Törökországban, I. kötet (Budapest, 1927)

Második fejezet A viddini levél

s nem talál kegyelmet sem a földön az embereknél, sem Isten előtt az örökkévalóságban".

1 A harc jogos voltáról Kossuth minden időben meg volt győződve, ez kétségtelen. De az önmaga fölött önmagával való titkos viták elől aligha talált minden pillanatban menekvést most, amikor népének tragédiájára kellett visszatekintenie. Saját hibáira elegen figyelmeztették a múltban is. Pár év nem olyan nagy idő, hogy teljesen elfelejthette volna a kínos hatást, mit Széchenyinek a nyilvánosság előtt ellene emelt vádjai okoztak benne. „Ittas és magát túlbecsülő képzelet." „Melyet azonban csak egy kissé később aligha helyben hagy a kis bíró és ha lehetne, tán szívesén kivakarna." „Újjászületésünk titkaiba oly kevéssé avatott kezek." „ A szívandalgási körben való hősködés nem is veszi már észre, mint a bűzt, ki benne lakik." Es így tovább, a legnagyobb magyar szavai róla. Éretlen a vezér szerepére. Nem tud ellenállani a siker, érvényesülés és népszerűség mámorának és ezért rendszertelen, kapkodó, Önmagának ellentmondó a körülmények szerint. „Lehető legnagyobb bűn, — mert emberkönny, embervér mennyekbe kiált, legyen az készakarat vagy vezetői hiúság okozatja, — másokat vezetni, kormányozni akarni, ahhoz való tulajdon nélkül." „Vegye tekintetbe szavaimat, vagy legalább emlékezzék meg azokrúl egykor."

2 ' Pedig elevenre vágóan érezhette Kossuth később is ezeket a szavakat. Vukovics jegyezte fel, hogy Széchenyi tragédiájának hírére idegenkedve látta Kossuth arcán valami kárörömnek rosszul takart jelét.

3 A negyvennyolcas minisztérium legtöbb tagja éles kifakadásokig ment el a vezérkedő miniszter, Kossuth ellen. „Játékot űz az • országgal," — mondta egy ízben barátainak elkeseredetten Deák. Kossuth ismerte ezt a felfogást. „Már megint csak úgy látom, nem 1 Mazzinihoz, 1851 március 19. Menghini i. m. a Széchenyi: Kelet Népe. 145., 208. — Sokkal jelentékenyebb élmények voltak az ilyen támadások Ks. számára, semhogy önérzetét rossz pillanataiban nem rendítették volna meg. Irataiban természetesen alig szól ilyesmiről, hisz ritkán volt töprengő, hanem csaknem mindig lelkes hangulatban. Néha mégis érinti a vádakat; pl. levelében Telekihez 1850 június 15.: „Sokszor ábrándozónak gúnyoltattam." (K. H.) 3 Vukovics i. m. 446. „Nemtelen ihlet"-nek mondja Vukovics.