Hajnal István: A Kossuth-emigráció Törökországban, I. kötet (Budapest, 1927)

Második fejezet A viddini levél

vagyok miniszternek való" — mondta kényes viták között, beismerően, de egyúttal mindjárt tetszelegve is kissé. Igaz, hogy a negyvennyolc mámora nem az ő mámora volt csupán. Valóra vált ábrándjai egy örök életre szánt nemzetnek. Intések, fenyegetések, aggodalmak között is, minden önfeledt taktikával azok felé sietett Kossuth. Félt a veszedelmektől, de még inkább attól, hogy sikerülne és mégsem meri. Halhatatlan lesz az a kor, amely véghez viszi és halhatatlanok vezérei is. Nem tudta elengedni az alkalmat, amilyen századok során csak egyszer adódik és ami egy férfi életében csodaszámba megy mindig. A lelkiismeretet bizonyára enyhítgette mindez. De a hazában töltött utolsó napok emléke ismét és ismét az önmagában való kételkedésre szoríthatta Kossuthot. Görgei politikájának ekkor még remélt sikere talán vigasztaló lehetett a hazafira nézve, de megalázó a politikusra. Ez volt az a pont, amely nem engedte, hogy Kossuth magasan lássa saját mult pályáját, saját egyéniségét. A mindig reménykedő, mindig felsőbb szerencsét sejtő, a költőit a valóságossal egybeforrasztó Kossuthnak ez töri tán le a jövőben szárnyait mindörökre. Hiszen Kossuth saját egyéniségének és sorsának költője volt kora ifjúságától kezdve, amikor „gondolkodásban kedvtelve elmerülni szokott életéről" szeretett beszélni. A fantázia munkája volt ez a kedvtelés, amely öntudatlanul és sokszor személytelenül is saját énjét tette az eszményi tervek központjába. Azóta e kedvteli elmerülés messzi csoJái jórészt, valóban csodamódra, valóra is váltak az ő rendkívüli pályafutásában. S hozzászokott ahhoz, hogy tevékenysége közben képzeletét jogosan állítsa a sorsalkotó erők társaságába. Ezért volt ő a szabadságharcnak is mindig új erőre ébredő, íáradhatlan Kossuthja. Amikor, még a végzetes napokban is, katonakörnyezetével térképek fölé hajolva új terveket készített, átélte e terveket, átélte sikerüket és átélte azokban önmaga szerepét is. A képzelet birodalmának aranykapuja örökké tárva-nyitva állott így lelkében. Tragikus hajlandóság, mert a valósággal szemben állandó kettős életre kényszeríti az embert; az álmot igaznak kell tartania, különben elveszti életerejét. E kettős belső élet ellentétei okozták Kossuth arcának jellemző melancholikus kifejezését. Nem gyönge képzelgés volt fantáziája, hanem mély költői erő, mely minden tagját áthatotta. Es ennek az életmódnak teljes