A hátország a Nagy Háborúban (Budapest, 2014)
Bevezető
8 BEVEZETŐ földi erejének békelétszáma az első világháború előtt 450 ezer főt tett ki, amiből 36 ezer volt a tiszt és 414 ezer fő a legénység létszáma. Háborúban a kiképzett tartalékosok behívásával a haderő létszámát 1,8 millióra tudták növelni. A közös haderő 16 hadtestből állt, ebből kilenc az Osztrák Császárság, egy Bosznia-Hercegovina, hat pedig a Magyar Királyság területén állomásozott, s onnan verbuválódott, katonai kerületek szerint. A Magyar Királyságot a hat hadtestnek megfelelően hat katonai kerületre osztották: budapesti, pozsonyi, kassai, nagyszebeni, temesvári és zágrábi kerületre. A fegyvernemek közül a magyarok a lovas elitalakulatokhoz tartozó 16 huszárezredben voltak leginkább felülreprezentáltak. A közös gyalogság 102 gyalogezredből állt, mely a háború végére 110-re bővült, s ebből 47 Magyarországról rekrutálódott. A légierő, amit akkor légen- járó csapatoknak neveztek, sokat fejlődött a világháború alatt, bár a gépek ekkor főleg felderítésben jeleskedtek. Magyarországon körülbelül 3500 repülőgépet gyártottak, a legnagyobb gyár Albertfalván működött. A Monarchia nem számított tengeri hatalomnak, 20 ezer fős hadiflottája létszámban a 8. legnagyobb volt, s még az olasz riválisnál is kisebb erőt képviselt. Legénységének egynegyede volt magyar a háború kitörésekor. A második vonalhoz tartozott, és a közös hadseregnél jóval kisebb erőt képviselt a magyar (illetve a horvát ezredekben horvát) vezényleti és szolgálati nyelvű Magyar Királyi Honvédség, s ennek osztrák párja, a Landwehr, melyek a magyar, illetve osztrák kormányok alá tartoztak, a honvédelmi miniszter irányításával. A honvédség békeállománya alig haladta meg a 30 ezer főt, hadiállománya pedig a 200 ezret, s létszámban nem sokkal maradt el a Landwehrtől. A honvédség feladatát a közös haderő támogatásában és az országterület védelmében határozták meg. A kötelező szolgálati időt 12 évben határozták meg, ami az 1912. évi XXX. törvénycikk értelmében két év tényleges és tíz év tartalékos szolgálatot jelentett a közös hadseregben, kivéve a lovasságot és a lovas tüzérséget, ahol három év volt a tényleges és hét év a tartalékos szolgálati idő.10 A haditengerészetnél a négy év tényleges szolgálatot öt év tartalékos követte. A honvédségnél is 12 év volt a szolgálati idő azok számára, akiket közvetlenül ide soroztak be, de csak két év azoknak, akik korábban a közös hadseregben, vagy a haditengerészetnél szolgáltak. A hadsereg harmadik vonalát a magyar királyi népfelkelés, illetve az osztrák oldalon a Landsturm alkotta, ami háborús mozgósításkor kapott szerepet, s mint a hadsereg kiegészítő része a közös haderő és a honvédség támogatására szolgált. Ehhez azok a hadköteles férfiak tartoztak, akik nem voltak beosztva sem a közös hadsereghez, sem a honvédséghez, köztük olyanok, akik még nem voltak korábban katonák és így nem kaptak kiképzést, valamint olyanok, akik már letöltötték a kötelező katonai szolgálatukat, beleértve a tartalékos szolgálatot is. A mozgósítás során a népfelkelés nem rendelkezett külön parancsnoksággal vagy vezérkarral. A népfelkelők kezdetben jellemzően hátországi szolgálatot láttak el, például a hadi- fogolytáborok és a hadiüzemek őrzését. Eredetileg nem lehetett őket az ország határain kívül bevetni, a nagy veszteségek miatt azonban ez gyakorlattá vált a háború folyamán, miután módosítottak a rendelkezésen.11 1914-ben a Monarchia területi nagysága és 52 milliós népességszáma alapján Európa egyik nagyhatalmának számított, ám a védelmi kiadások aránya és a hadsereg fejlesztése terén jelentős lemaradásban volt Németországhoz és Franciaországhoz viszonyítva. Még az elmaradottabb, de hatalmas embertartalékkal rendelkező Oroszországhoz képest is kevesebbet költött a hadseregére a századelőn, s egyáltalán nem volt felkészülve egy többfrontos, hosszabb ideig 10 Reden von, Alexander Sixtus: Az Osztrák-Magyar Monarchia. Történelmi dokumentumok a századfordulótól 1914-ig. Széchenyi Kiadó-Druckhaus Nonntal Bücherdienst, Bp.-Salzburg, 1989. 128. 11 Pollmann Ferenc: A frontélet mindennapjai. A Nagy Háború másik arca. A lövészárkok hétköznapjai. Szerk. Horváth Miklós. Akadémiai Kiadó, Bp., 2004. 21.
