A hátország a Nagy Háborúban (Budapest, 2014)
Bevezető
16 BEVEZETŐ hatóságok vállalták a minimális lakossági szükséglet kielégítését alacsony árakon, de bizonyos cikkek esetén engedélyezték a minimum feletti szabad forgalmat is. A kenyér- és lisztbizottságok működéséről 80 oldalas füzetet adtak közre a fővárosban. 1917-ben a fővárosi önkormányzat közellátási részlegei 125 lisztbizottságban 226 főfoglalkozású munkatársat és 460 tanítót, tanárt alkalmaztak. Mindez jól mutatja a hatósági beavatkozás méreteit és bürokratikus jellegét. A mezőgazdasági termelést a háborús rendszabályok is visszavetették, mivel csökkentették a termelőkedvet. Az ipari termelést ugyancsak a hadigazdálkodás jegyében szervezték meg. Már 1914-ben több mint kétszáz kiemelt fontosságú vállalat munkásait és alkalmazottait helyezték katonai irányítás alá. A hadiszükségletre termelő üzemek száma folyamatosan nőtt, 1915 májusában 293 működött belőlük, s a háború végére számuk elérte a kilencszázat, ezzel együtt a katonai felügyelet alatt álló munkások létszáma 450 ezer főre emelkedett. A hadiüzemek dolgozóit katonai szolgálatban állónak tekintették, így sztrájkot, bérharcot nem folytathattak. (Lásd a kiállított hadiiizemi pecséteket!) Míg a hadiipar felfutott, a közszükségleti cikkek előállítása visszaesett, ami ugyancsak hiányt okozott. A „háborús hiánygazdaság" problémáin a kormány a rendelkezésre álló készletek feletti ellenőrzéssel és az elosztás szigorú szabályozásával kísérelt meg enyhíteni. 1914 végétől egymás után létesültek az alapvető gabonafélék és élelmiszerek, nyersanyagok és tüzelőanyagok beszerzését és elosztását irányító központok, bizottságok, amelyek intézkedtek egyes szükséges anyagok piaci forgalmának korlátozásáról, szabott áron az államnak való kötelező felajánlásáról. A magyar hadigazdaság egyik legfontosabb irányító intézményévé a Haditermény Rt. vált, amelyet 1915 nyarán nagy sietséggel alakítottak meg a gabonaforgalom szervezésére. 1918-ban már 27 részleggel működött, s irodái elfoglalták belső Lipótváros jelentős részét. A folyamat azt eredményezte, hogy a magyar gazdasági élet jelentős részét állami kézben lévő, katonai irányítás alatt álló részvénytársasági központok vonták uralmuk alá. Ezek vásárolták fel, tartották nyilván, illetve forgalmazták a különböző iparágak készleteit. Számuk folyamatosan nőtt, s a világháború végére már 26 bizottság és 39 központ irányította a hadiszállításokat, a különféle termények és nyersanyagok begyűjtését és elosztását. Nemcsak hadianyaggal, hanem a cipőtől a szappanig mindennel foglalkoztak, amire szükségük volt a katonáknak. Németország és a Monarchia gazdasága már 1915-1916-ban nehéz helyzetbe került az antant tengeri blokádja miatt. Jóformán csak egymással kereskedhettek, mert elvágták őket a külső nyersanyag- és élelmiszerforrásoktól. Oroszországban a Dardanellák blokádja és a rossz belföldi szállítás miatt éhínséggel fenyegetett az élelmiszerhiány, a közellátás összeomlása előbb éhséglázadásokhoz, majd 1917-ben forradalmakhoz, s a háborúból való kiváláshoz vezetett. Az angolok és a franciák ezzel szemben viszonylag jobb helyzetben voltak, köszönhetően gyarmataiknak és a tengeri szállításoknak. Az egymással gazdaságilag is együttműködő Franciaországban és Angliában csak 1918-ban vezették be az élelmiszerjegyeket.35 Magyarországnak, amely hagyományosan a Monarchia „élelmiszerraktárának" számított, a nagymértékű termeléscsökkenés ellenére végig sokkal jobb helyzetben volt az élelmiszerellátása, mint az osztrák tartományokban. 1916-1917 fordulójától Magyarország látta el az egész közös hadsereget liszttel és kenyérrel, s az osztrák területek is a magyar terményekre voltak utalva. A magyar ipar a Monarchia hadiszállításaiból mintegy 30%-kal részesedett, ez évente 1,5-2 milliárd korona bevételt jelentett. Ezzel szemben az ország összes háborús kiadása becslések szerint 32,7 milliárd koronára tehető. Közben nagy vagyonok keletkeztek, hiszen az állami megrendelésre dolgozó üzemek tulajdonosai és a hadiszállítók tetemes haszonra tettek szert. 35 Bihari Péter: i. m. 97.
