Horváth József: Erdély és Kárpátalja papírmalmaiban készített merített papírok, vízjeleinek gyűjteménye 16-19. század, 1545-1868. I. kötet (Budapest, 2017)
Tartalomjegyzék
6 A papír ősei és fejlődésének története Engedjék meg, hogy mielőtt a papírmalmokban készült merített papírokon látható vízjeleket ismertetném, röviden szóljak az ősíró anyagokról, majd a papír készítéséről, elterjedéséről, alkalmazásáról, a vízjel létrejöttéről, a vízjelek megtekintésének módjáról, a papír készítéséről, gyártásáról, méretéről, vastagságáról, csomagolásáról. Az emberiség története során használt anyagok között talán legfontosabb a papír. Felfedezése és alkalmazása döntően elősegítette az ember gondolatainak rögzítését, embertársainak való átadását. „A papíros, mint a betűbe öntött emberi gondolat hordozója és terjesztője összeköti az egymásután következő generációkat, megőrzi a jövő számára mindazt, amit egy-egy ember, egy nemzet, amit a világ bizonyos időpontokban érzett, gondolt, alkotott és rombolt. A papíros ugyan azt a szerepet tölti be az emberiség életében, mint amit az emlékezet az egyes embereknél.”² A papíros az emberiség kézzelfogható memóriája. Hisz az elődöknek tudását őrzi és adja tovább a következő generációknak. Amíg az ember eljutott a papírig számos ősmegíró anyagot próbált ki és alkalmazott. Ősmegíró anyagok Ezek alkalmazása az ősember által használt barlangok falán kezdődött, amikor felfedezte, hogy különböző keménységű kövek vannak. A keményebbel meg lehet karcolni a puhábbat. A keményebb kővel, mint rajzeszközzel barlang falára, mint ősmegíró anyagra karcolni tudott jeleket. Ezzel gondolatait, üzeneteit tudta kifejezni és embertársaival megosztani. Később felismerte, hogy kisebb lapos kövekre írt, karcolt jelekkel, üzeneteket tud küldeni társainak. Majd amikor rádöbbent, hogy a nehéz kő helyett botra, vagy falapokra is lehet jeleket vésni, a követ felváltotta a fa. A fejlődés következő fokát az agyagtáblákra való ékírás jelentette. Természetesen a föld különböző pontjain mindig a rendelkezésre álló anyagokat használtak. A rómaiak a fatáblákat viasszal vonták be, mert ezekre könnyebben lehet írni, letörölhető volt és ezért többször is lehetett egy táblát használni.³ A kínaiak, japánok pedig selymet, más népek lenvásznat, fakérget, pálmaleveleket használtak megíró anyagként, vagy ezek rostjaiból készítettek írásra is alkalmas lapokat. A nomád törzsek pedig a rendelkezésükre álló bőrök felületére jegyezték fel gondolataikat. Papyrus A megíró-anyagok történetének következő szakasza a papyrus cserje beléből készített papyrus lapok alkalmazása volt. Ezeket Kr. e. 5000-ben már Egyiptomban használták. Tulajdonképpen az antikkor történelmének és kultúrájának megőrzője, egyedüli hordozójaként maradt az utókorra. A ránk maradt papyrus tekercsek korszakalkotó kultúrtörténeti anyagot őriznek és tárnak elénk. A Nílusban élő cserje levágott szárainak belét vékony csíkokra hasították. Keményfa deszkára szorosan egymás mellé helyezték és préselték. A csíkokból kifolyó nedvben lévő ragasztóanyag hatására összeragadtak. Ezt követően egy másik réteget keresztirányba helyeztek az előző rétegre és préselték, majd szárították. Az így képződött papyrus lapok felületét elefántcsonttal simították addig, amíg egyenletes sima felületet nem kaptak. A több lap összeragasztása révén papyrus tekercset tudtak készíteni. Ezt használták az izraeliták, görögök, rómaiak is. A papyrus készítése és
