Komjáthy Miklós: Az osztrák-magyar monarchia közös minisztertanácsa (kormányzattörténeti és irattani vázlat) (Budapest, 1966)
A közös külügyminiszteri állás kialakulása s funkciója - XII. A közös minisztertanács és a közös külügyminiszter 1878, 1908. és 1914 válságos éveiben
ország kemény és határozott állásfoglalást kivan a Monarchiától. Mindez azonban nem volt elegendő Tisza meggyőzéséhez. Ezért volt szükség a Gieslnek adott utasitásokra, amelyek eleve befejezett ténynyé tették a démarche visszautasítását. A démarche visszautasítása pedig egyértelmű volt a háborúval. Ma már, ugy gondolom, nincs véleményeltérés a tekintetben, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia vezető államférfiai semmivel sem voltak felelősebbek az első világháború kirobbantásáért, mint az akkori világ bármelyik háborús nagyhatalmának mértékadó politikusai. A\szarajevoi merényletet követő hadüzenet problémáit azonban nem ennek megállapítása végett vontam vizsgálódásaim körébe, amelyekből mintegy melléktermékként, egyebek közt, e tény leszögezése is következett, hanem azért, hogy 19l4 júliusa tragikus eseményeinek világánál is megfigyelhessük a Habsburg-monarchia kiegyezéses államszerkezetének működését. 1878-ban Andrássy tudatosan mellőzte a delegációkat; az ennexió előtt Aehrenthal már a közös minisztertanácsi szinten folytatott tanácskozások után hozta meg döntéseit. A hatvanhetes intézmények sorvadása azonban még itt sem állt meg. 1914 júliusában a külügyminiszter, élve azokkal a lehetőségekkel, amelyeknek birtokába az Osztrák-Magyar Monarchia sajátos politikai berendezése juttatta, az általa választott időpontban inditotta meg a háborút. Ahogy ezeknek a fejtegetéseknek elején hangsúlyoztam, nem a háború kirobbantása, hanem a háború kirobbantásának időpontja, a döntő a mi szempontunkból. Nem tartozik ide annak elemzése, hogy a Monarchia társadalmának mely osztályai és milyen mértékig voltak érdekelve a háborúban. E tekintetben az uralkodó körök véleménye lényegesen nem tért el egymástól. Annál inkább az időpont kérdésében. Hogy csak a két legszélsőségesebb álláspontra, ill. azok legismertebb képviselőjére hivatkozzam: Conrad szinte már elkésettnek, Tisza még időelőttinek tartotta a leszámolást a Monarchia déli szomszédjával. Mi lett volna a Habsburg-birodalom s ezen tul Európa s az emberiség sorsa, ha Tiszának történetesen sikerül kitolnia a hadüzenet terminusát? Vajon nem jöttek volna-e közbe olyan események, amelyek döntően más irányba terelték volna a dolgok menetét? Hiu kérdések. Annak ellenére, hogy a bármily rövid haladék is az azonnali cselekvéssel szemben,ahogy Berchtold és köre a hadüzenetet nevezte, feltétlenül pluszt jelentett volna a béke erői számára. Erre kell gondolnunk, amikor Tisza alakját állítjuk Berchtoldéval szembe. Tiszát, aki nemcsak korának, hanem a Habsburg-monarchia többévszázados történetének egyik legmarkánsabb, szinte démoni akaraterejü egyénisége volt, Berchtolddal, akinek akaratgyengeségét, puhaságát, ügyintézésbeli hanyagságát és lustaságát egykorú és közelegykoru források egyértelműen bizonyítják. /175/ Mégis Berchtold akarata diadalmaskodott Tiszáé felett. De ez a győzelem nem egyik politikus győzelme volt a másik felett, nem személyi tulajdonságok csődje, illetőleg diadala, hanem a szereplő személyek fölé nőtt erők munkája. A Tisza-Berchtold-párhuzamnál. keresve sem találhatnánk jobb illusztrációt annak megvilágítására: mi volt a szerepe az Osztrák-Magyar Monarchia 3.8f>7-ben alkotott kormányzati berendezésének. Deák Ferencék Magyarország függetlenségének a látszatát ugy akarták óvni, hogy a közös ügyeket legmagasabb szinten intéző
