Notitia hungáriae novae historico geographica (Budapest, 2011)
BEVEZETÉS - A szövegközlés elvei és a szövegkritikai jegyzetek
18 BEVEZETÉS nak a betűjelével, amelyhez adatgyűjtésük kapcsolódik. Majd azt közöljük, hogy a vármegyeleírás milyen ellenőrzésen (kancelláriai, vármegyei) esett át: itt is jelöltük ama kéziratokat zárójelben, amelyek az adott ellenőrzésen voltak. Nagyon fontos a szövegkiadás alapját képezendő kézirat megadása (itt is a kézirat betűjelét adjuk meg). Az itt megadott irat a legkésőbbi, még Bél által kidolgozott, vagyis a legteljesebb szöveg, amely a keletkezéstörténet rekonstruálása alapján, jelenlegi ismereteink szerint megállapítható. Ez az irat képezi szövegkiadásunk alapját. Ezután jelöljük, ha elkészült a vármegyeleírás fordítása (magyar, szlovák egyaránt); végül a leírással kapcsolatos irodalmat hozzuk. A szövegközlés elvei és a szövegkritikai jegyzetek A vármegyeleírások szövegét betűhűen közöltük. Ez alól kivétel a szó eleji u w-nek írása, illetve a szó belsejében lévő v u-nak írása: ettől a mai szem számára igen zavaró eljárástól kiadásunkban eltekintettünk. Ezt javasolják a közelmúltban megjelent, az újkori latin forrásszövegek kiadásával kapcsolatos ajánlások is.31 Nem követtük viszont eme ajánlásokat abban, hogy az i és j betűt kiejtés szerint kell alkalmazni.32 Ez ugyanis azt jelentené, hogy ahol az i j-nek ejtendő (pl. iám, maiestas etc.), ott mindig j-t kellene írni. Bél azonban soha, semmilyen formában nem írt latin szövegben j-t - ezzel egyébként nyilván az európai gyakorlathoz igazodott -,33 így nem lenne szerencsés, ha ezt a láthatóan következetes írásmódot utólag önkényesen megváltoztatnánk. Megtartottuk a sajátságos, vesszőket igen sűrűn alkalmazó Bél-féle központozást. Az egyik indokunk éppen eme interpunkció sajátsága, egyedisége: biztosan Béltől származik, hiszen saját kezű kézirataiban következetesen alkalmazza,34 s láthatóan írnokainak is meghagyta, hogy azt kövessék, mivel a másolatokban, és a kinyomtatott szövegekben is érvényesült ez a módszer.35 Másrészt Bél eljárása logikus, amennyiben az egyes mondatrészeket választja el — egészen a jelzős, igeneves szerkezetekig - egymástól, így akár a megértést is könnyítheti. Ezenkívül két fontosabb sajátossága van még a Bél által írt szövegeknek, már ami az ortográfiát illeti. Az egyik, hogy egyes igekötőknél, különösen az ad ige kötő esetében a gyakorlattal ellentétben nem jelöli a d hasonulását (pl. affero, appello helyett adfero-1, adpello-1 ír).36 Még szokatlanabb, hogy bizonyos, két tagból (általában elöljárószóból és valamely más szóból) a gyakorlat során összeolvadt kötőszavakat, vagy névmásokat (imprimis, quidquid, quocirca etc.) következetesen külön ír le (inprimis, quid quid, quo circa).37 Bár ezek a megoldások nem szokványosak, meghagyásuk mellett döntöttünk, mert jól érzékeltetik Bél purista, a nyelvi pontosságra törekvő, egyben kissé tudálékos latin stílusát. 31 Oborni 2000. 73.; Soós 2000. 86. 32 Oborni 2000. 73.; Soós 2000. 86. (Bár az utóbbi csak arra az esetre javasolja a j használatát a kiadásban, ha az eredetiben is az áll.) 33 Fazekas 2000. 78. 34 Ezt lehet látni pl. Bars vármegye leírásának általa írt piszkozatában: „Barchiensem Comitatum, olim, a civitate Barch, ita adpellavere, nostri illi homines, qui regionem, in Comitatus primi dispertiverunt.” Bél Mátyás: História Comitatus Barchiensis. LK 427. kt. 241. 35 Az előző jegyzetben szereplő mondat a nyomtatásban ugyanígy szerepel, sőt, a Comitatus után is áll egy vessző. L. Bél 1735-1749? IV. 157. 36 A jelenségre 1. az előbb idézett mondat adpellavere alakját (1. a 34. jegyzetet). 37 Az inprimis-K 1. pl. Árva vármegye leírásában a mi kiadásunkban 59, 60, 61. etc. A quidquid-xz 1. uo. 61. A quo cir- ca-ra 1. Bél 1735-1749? III. 361.
