Ress Imre: A Monarchia levéltári öröksége. A badeni egyezmény létrejötte (1918–1926) (Budapest, 2008)
A vállalható kompromisszum – A közös szellemi tulajdon
elismerésének következményeit. Főként azt kísérelte meg a tárgyalások irányvonalát meghatározó miniszterekben tudatosítani, hogy a békeszerződésben előírt barátságos megállapodás Ausztriának nem jogi kényszer, hanem az általa választott feltételek szerinti kötelezettség. Ezért a barátságos megállapodás érdekében sem javasolta a magyar társtulajdonosi jogigény kérdésében tanúsított következetesen elutasító osztrák magatartás megváltoztatását, mert szerinte ennek elismerésére az Ausztria területén lévő közös tulajdont illetően a St. Germain-i békeszerződésben kikötés nem található, míg a trianoni szerződés erre utaló válaszjegyzéke Ausztria számára nem kötelező. A belső használatra szánt tájékoztatójában a levéltárakhoz fűződő magyar társtulajdonosi jogosítvány elismerését akkor sem tartotta helyén valónak, ha ezzel Magyarország hozzájárulna a magyar szellemi tulajdonnak számító levéltári anyag osztrák területen, osztrák igazgatás alatt maradásához.132 A levéltári szempontból kétségkívül előnyös magyar ajánlattal szembeni óvatosságának a legfontosabb indoka, hogy ne teremtsenek precedenst a korona és a dinasztia javaira támasztott magyar igények, különösen az uralkodóház udvari gyűjteményeiből keletkezett múzeumok és könyvtárak anyagának megosztását illető magyar követelések alátámasztására. A magyar társtulajdonosi igény elfogadásának elvével szemben Redlich nem egyedül lépett fel. Azonnal csatlakozott felfogásához az Osztrák Műemléki Hivatal elnöke, Hans Tietze, aki múzeumi szempontból összegezte a magyar társtulajdonosi igény elismerésének várható negatív következményeit. A két alapvetően elutasító vélemény mégis tartalmazott egy, a magyar álláspont korlátozott elfogadását biztosító új elemet. Az Osztrák-Magyar Monarchia által 1867-től birtokolt közös vagyonban ugyanis mindketten tudomásul vették a magyar társtulajdonosi részesedést, de ezt természetesen nem vonatkoztatták az Osztrák Császárság kulturális javaira, különösen az udvari kincstári gyűjteményekre.133 A magyarokkal való tárgyalások kilátásairól Redlich különösen arra a körülményre hívta fel a figyelmet, hogy a Csehszlovákiával kötött levéltári egyezmény és a római levéltári szerződés súlyos akadályát képezi a Magyarországgal való méltányos levéltári egyezmény létrejöttének. A prágai szerződés aláírásával Ausztria ugyanis kötelezettséget vállalt minden olyan levéltári egység Bécsben történő sértetlen megőrzésére, amelyben az új csehszlovák államterületre, különösen Szlovákiára és Kárpát-Ukrajnára vonatkozó iratok találhatók. A római szerződés pedig azt a kikötést tartalmazta, hogy minden olyan levéltári egység, amelyben harmadik állam területére vonatkozó irat található, csak annak beleegyezésével adható át. E két szerződés előírásai ily módon elvileg kizárták a lehetőséget, hogy Ausztria kétoldalú megállapodással teljesítse annak a két nagy levéltári egységnek, az 1848—49-es magyar kormány és a 1849-1860 közötti magyarországi főkormányzóság levéltárának Magyarország számára való átadását, amely nélkül viszont nem volt esély levéltári kérdésekben a magyarokkal való megállapodásra. Utalt arra, hogy különösen az 1848^19-es magyar kormányiratok valóságos nemzeti kincsnek számítanak a magyar közvélemény szemében, s azok további visszatartása Bécsben csak fokozza a magyarok elkeseredettségét, amely a kulturális örökségről való vagyonjogi tárgyalásokon szélsőséges magyar követelésekben csapódhat le. Redlich nem is hagyott kétséget afelől, hogy eredetét, azaz provenienciáját tekintve mindkét levéltár - a bennük található szlovák, kárpát-ukrán vonatkozások, továbbá a többi utódállam (főként Románia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság) területét érintő iratok ellenére 132 Vő. 141. sz. irat 133 ÖStA HHStA, AAB 1923-3 LII
