Ress Imre: A Monarchia levéltári öröksége. A badeni egyezmény létrejötte (1918–1926) (Budapest, 2008)
A magyar társtulajdonosi jog érvényesítésének kísérlete a közös levéltárakban
ról még a magyar békeszerződés aláírása előtt, elsőként az új csehszlovák állammal tető alá hozott megállapodás szerves következménye volt a morvaországi születésű, szociáldemokrata Karl Renner kancellár külpolitikai törekvéseinek. Az osztrák békeszerződés területi rendelkezéseinek érvényesítésére és a Csehszlovákiához való közeledésre építő renneri beilleszkedési politikának a legfőbb eredményét az 1920 januárjában Benessel kötött prágai titkos szerződés jelentette, amely a gazdasági kapcsolatok újjáélesztése mellett elsődlegesen Magyarország elszigetelésére irányult. Emellett a felszámolás terén általában, de különösen a hadianyagra biztosította Csehszlovákia elsőséget.112 Ebbe a sorba nyilvánvalóan beletartozott a csehszlovák levéltári igények kielégítése, amelyhez Renner személyesen tanácsolt engedékenységet az osztrák levéltárosoknak.1" A Csehszlovákiával megkötött levéltári egyezmény rendkívüli gyors kivitelezése világosan jelezte a politikai akarat jelentőségét és befolyását a levéltári szakmai szempontok érvényesítésére vagy figyelmen kívül hagyására, a politikai fontosság függvényében. A Csehszlovákiához való közeledéssel, a Monarchia levéltári örökségéről való kétoldalú tárgyalások sorrendiségének megválasztásával Ausztria különben is a klasszikus diplomácia szabályai szerint járt el. Először a politikailag legbefolyásosabb, gazdaságilag legerősebb utódállammal kötött megállapodást a levéltári örökségről, majd erre hivatkozva törekedett korlátozni a többi utódállam levéltári kiszolgáltatási igényeit. Az 1920. május 18-i osztrák-csehszlovák egyezmény szakszerűen szabályozta mind a hivatali akták átadását, mind a történeti levéltári anyag restitúcióját, de a proveniencia fogalmát az átadásra kerülő nemzeti levéltári tulajdon meghatározására korántsem sikerült egyértelműen alkalmazni. Noha a korabeli diplomáciai iratokban nem tükröződnek a nézetkülönbségek, ezt az egyezményt az osztrák és csehszlovák szakkörökben teljesen ellentétesen ítélik meg. Az osztrák álláspont szerint az egyezményben Ausztria olyan engedményekre kényszerült, amely messze túlmegy a békeszerződésben az országra kiszabott kötelezettségeken és egyúttal a proveniencia elvének súlyos megsértését is jelenti. Osztrák részről különösen az Udvari Kamarai Levéltár „Hoffinanz Böhmen” állagának kiadását tekintik sérelmesnek.114 * Cseh részről viszont azt állítják, hogy a levéltári tárgyalások során a cseh levéltárosok nem voltak elég energikusak, hogy minden cseh követelést keresztülvigyenek, s főként azt mulasztották el, hogy a Szlovákia területét érintő iratok kiszolgáltatását is belefoglalják a szerződésbe.'" Ez utóbbi megállapítás annyiban helytálló, hogy a prágai levéltári egyezmény valóban megelégedett azzal a kikötéssel, amely Ausztriát arra kötelezte, hogy Magyarországnak nem szolgáltathat ki olyan levéltárakat, amelyben területi vagy etnikai szempontból szlovák vagy kárpátukrán tárgyú iratok találhatók. De egyúttal arra is kötelezte Ausztriát, hogy mindazokat a levéltári állagokat, amelyek az egész új csehszlovák államterületet érintik, vagy átadják Prágának vagy pedig ragaszkodnak a sértetlen Bécsben tartásukhoz. Ez az engedmény is természetesen messze túlment a St. Germain-i szerződés előírásain, hiszen annak 93. cikkelye csak az Ausztriától elszakadt területek levéltárairól rendelkezett. A kikötésnek viszont az lett a következménye, hogy a magyar szellemi tulajdon fogalmát gyakorlatilag az új magyar államterületre szűkítette, s évekre megakadályozta Bécsben a magyar provenienciájú levéltárak átadását Magyarországnak. Emellett a cseh provenienciájú 112 KEREKES 1979. 161-163. 113 SAMBERGER 1988. 376. 114 NECK 1989. 355. 113 SAMBERGER 1993. 128-131. XLVII
