Ress Imre: A Monarchia levéltári öröksége. A badeni egyezmény létrejötte (1918–1926) (Budapest, 2008)
A magyar békeszerződés levéltári rendelkezéseinek előkészítése
kezdeményezés azonban nem hozott áttörést, mert egy olyan időpontban, amikor a Monarchia nemzeteinek függetlenségi törekvései beteljesülni látszottak, a Monarchia levéltári öröksége internacionalizálásának és a nemzetek fölötti levéltári intézmény megteremtésének nem akadt hivatalos állami támogatója. Különösen jelentős változás következett be a cseh álláspontban, mert Eduard Benes külügyminiszter személyesen szállt szembe a Monarchia konzerválását idéző intézmény létrehozásával.81 A többi újonnan alakult nemzetállam is olyan elképzelésekkel indult a béketárgyalásokra, hogy a Nemzetközi Levéltári Intézet koncepciójából fakadó tudományos és szellemi együttműködés helyett elérjék a Monarchia levéltári örökségének területi elv szerinti felosztását, s a bécsi és budapesti levéltárakból származó levéltári anyaggal maximálisan növeljék saját nemzeti levéltáraik állományát. E célkitűzés valóra váltásának kilátásai 1919 nyarán nem is voltak kedvezőtlenek. A párizsi békekonferencián ugyanis kezdetben az a felfogás érvényesült, hogy területátcsatolások esetén nem csak az igazgatás folyamatosságához szükséges hivatali iratokat, hanem azokat a történeti levéltárrészeket is át kell engedni, amelyek kapcsolatosak az átcsatolt területtel. A pertinencia elv békeszerződésbe foglalásának markáns megnyilvánulása, hogy a versailles-i szerződés Németországot is kötelezte az Elzász-Lotaringiát illető történeti levéltári anyag átadására.82 A levéltári felszámolással kapcsolatban megfogalmazott három magyar követelmény szerződéses elismertetésére 1919 nyarán egy rövid időre csupán osztrák-magyar viszonylatban mutatkozott kilátás. A mintát az 1919. május 25-i osztrák-olasz közös nyilatkozat jelentette. A bécsi olasz levéltári bizottság és az osztrák levéltári megbízott által vezetett testület, az olaszok által birtokba vett iratok elszállítása után, olyan közös nyilatkozatot tett, amely szerint ,,a két fél álláspontja megegyezik abban, hogy a levéltárakkal, mint szervesen keletkezett testekkel való bánásmódban, nem lehet mérvadó az, hogy állományukban bizonyos területre történik vonatkozás, hanem az, hogy ezek az állagok itt vagy ott keletkez- tek-e, szóval hogy rájuk nézve csak az ismételten elismert származási elv (Provenienzprinzip), nem pedig a tartalmi vagy területi elv irányadó”.83 A proveniencia elvének a bécsi levéltárak likvidációjában érdekelt Olaszország részéről történt elfogadása kedvező alkalomnak ígérkezett arra, hogy a magyar igényeket az osztrák féllel lényegében hasonló módon ismertessék el. A bécsi magyar levéltári szakemberek előzetes tájékozódása szerint az osztrák levéltári igazgatóság hajlandónak mutatkozott a magyar igényeket elismerő megállapodás aláírására. Az osztrák hajlandóság hátterében az állt, hogy a békefeltételek első változata, melyet 1919. június 2-án hoztak nyilvánosságra, az antant által pártfogolt új nemzeti államok érdekében Ausztriának is a tiszta területi elv (pertinencia) alkalmazását irányozta elő a történeti levéltári anyag felosztására. Ebben a helyzetben logikus volt osztrák részről a magyarokkal való külön megállapodásra való hajlandóság, hogy legalább magyar viszonylatban hárítsák el a békeszerződésnek a volt Monarchia közös levéltárait katasztrofálisan érintő következményeit. Egy ilyen kétoldalú egyezmény előkészítése érdekében utazott Budapestre valamikor június folyamán Károlyi Árpád megbízásából Szekfü Gyula, hogy felvegye a kapcsolatot a Fővárosi Levéltárból a Tanácsköztársaság levéltárügyi megbízottjává kinevezett Niklai Péterrel. Személye bizonyára bizalmat keltő lehetett számára, hiszen neve ott szerepelt azon az 1914-ben közzétett „A művelt magyar olvasóközönséghez” c. röpira81 SAMBERGER 1988. 372. 82SILAGI 1996a. 317. 83 ECKHART 1926. 25. XL
