Ress Imre: A Monarchia levéltári öröksége. A badeni egyezmény létrejötte (1918–1926) (Budapest, 2008)
A magyar békeszerződés levéltári rendelkezéseinek előkészítése
gatását és esetleg indiszkrét felhasználását nem tartotta célirányosnak”.2’ Az uralkodó személyes érzékenységének messzemenő figyelembevételét jelzi, hogy Ferenc József halála után fél évvel kerülhetett először szóba egy, a korabeli államjogi berendezkedésnek és a korszerű levéltártudományos szempontnak egyaránt megfelelő megoldás. A Házi, Udvari és Állami Levéltár akkori igazgatója, Hans Schütter fejtette ki először a korszerű tudományosság elveire alapozva, hogy a magyar-osztrák levéltári jogvitát egyrészt a két bécsi polgári levéltárban, a Házi, Udvari és Állami Levéltárban és a Közös Pénzügyi Levéltárban őrzött magyar provenienciájű állagok Magyarországnak történő átadásával kell megoldani. Másrészt azt javasolta, hogy mindkét bécsi levéltárat függetleníteni kell a közös külügy- ill. pénzügyminisztérium alóli hivatali alárendeltségből és anyagát egy önálló osztrák-magyar levéltárban kell egyesíteni. Schütter tervezetének ugyan nem lettek gyakorlati következményei, de a javaslatai jövőbe mutatóak.23 24 A magyar provenienciájű állagok átadásának kimondása és a visszamaradó iratanyag magyar társtulajdonának elismerése két olyan alapelvnek bizonyult, amelyre a magyar-osztrák levéltári jogvitát 1926-ban lezáró badeni egyezmény épült. A MAGYAR BÉKESZERZŐDÉS LEVÉLTÁRI RENDELKEZÉSEINEK ELŐKÉSZÍTÉSE 1918-ban az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása nem egyszerűen területváltozást, hanem egy államközösség és egy teljes államapparátus megszűnését hozta. Az 1918 őszén megalakult nemzeti tanácsok ténykedése nem szorítkozott a Monarchiától való elszakadás és a függetlenség proklamálására, hanem első intézkedéseik között ott találhatók a megalakuló új államok területére vonatkozó kulturális és szellemi javak, köztük a nemzeti múlt rekonstruálásához a bécsi központi levéltárakban felhalmozott forrásanyag kizárólagos birtokbavételének szándékát jelző megnyilatkozások is. Az állami függetlenség útjára lépő nemzetek képviselői a Monarchia szétesésének pillanatában a bécsi központi levéltárak jövőbeni sorsát illetően olyan ellentétes, egymást kizáró álláspontra helyezkedtek, mint ahogyan a soknemzetiségű államalakulat történetének utolsó félévszázadában az ott élő nemzetek modern polgári nacionalizmusának célkitűzései negligálták egymást. A nemzeti függetlenség mámorában az utódállamokban hatalomra került politikai garnitúra a volt Monarchia rekvizitumainak, a Bécstől való függést szimbolizáló központi levéltáraknak ugyanazt a sorsot - a nemzeti alapon történő teljes felosztást- szánta, mint ahogyan az a Habsburgok egykori birodalmával történt. A felfokozott nemzeti elvárásokkal magyarázható, hogy a bécsi központi levéltárak kérdésében hosszú időre háttérbe szorult minden mérséklet és tudományos-szakmai megfontolás. A nemzeti államok többsége a korszakban már elfogadott és alkalmazott levéltártudományi alapelvet, a proveniencia elvét elutasítva, vagy azt önkényesen értelmezve, gyakorlatilag a levéltári anyagnak a területi elv alapján történő felosztására törekedett.25 A magyar levéltári politika a Monarchia felbomlása kapcsán kettős célt követett. Egyfelől elérni azt, hogy a vitathatatlanul magyar provenienciájű állagokat a bécsi levéltárakból maradéktalanul átadják Magyarországnak. Gyakorlatilag itt arról volt szó, amiről eddig hallgattak: az 1848-49-es magyar minisztérium és a neoabszolutizmus kori 23 Idézi BORSA 1964. 50. 24 Vö. 21/a. sz. irat 25 A korszak általános történetére lásd PLASCHKA-MACK 1970. A Monarchia felbomlásával járó levéltári problémákra lásd BITTNER 1925a. és ECKHART 1926. XXVII