Ress Imre: A Monarchia levéltári öröksége. A badeni egyezmény létrejötte (1918–1926) (Budapest, 2008)
A badeni levéltári egyezmény létrejötte - A levéltári jogvita történelmi gyökerei – A nemzeti levéltárak és a Monarchia levéltári öröksége
lévő rendszerezési, rendezési és leltározási munkák során érvényre juttatta a modern levéltárelmélet egyik legfontosabb követelményét, a proveniencia elvet, amely az organikusan keletkezett hivatali levéltárak iratainak utólagos mesterséges tematikus vagy területi szétbontása helyett, azok rendeltetésszerűen keletkezett egységének és összetételének megőrzését jelentette. Fiatalabb magyar pályatársai pedig már többnyire mint az Institut für Österreichische Geschichtsforschung neveltjei ismerkedtek meg a levéltárügyet forradalmasító elmélettel. A bécsi központi kormányszervek hatalmas regisztratúráit megismerve Károlyi egyre világosabban látta, hogy ezeket az organikusan keletkezett állagokat a területi elv alapján csak hatalmas információveszteség árán lehetne megosztani. Egyidejűleg budapesti pályatársa, a Magyar Országos Levéltár szolgálatában álló Tagányi Károly is azonos felismerésre jutott, amikor a magyar újkori hatóságok levéltárait nem mesterségesen kimódolt szempontok szerint, hanem a történeti fejlődés eredményeként szerves képződménynek mutatta be.20 Ennek következtében a századforduló után magyar részről sajátos kettősség alakult ki a bécsi levéltárakból való magyar iratátadási igények ügyében. A politikusok a delegációs üléseken változatlanul napirenden tartották a területi elv alapján történő levéltári megosztás kérdését, amit a mérvadó levéltárosok egyre növekvő szkepszissel kezeltek. Különösen Károlyi Árpádnak a Házi, Udvari és Állami Levéltár igazgatójaként eltöltött éveire (1909-1913) jellemző, hogy a felmerülő konkrét megosztási elképzelésekben a területi elvvel szemben már a proveniencia követelményét helyezte előtérbe, s tudományos meggyőződését a magyar nemzeti szempontból kedvező megoldásoknak sem rendelte alá. Ez mutatkozott meg 1910-ben a bajor kormány által kezdeményezett iratcsere megítélésében. A bajorok a Hunyadi család okleveleinek átengedésével végződő, 1888-1896 közötti cseretárgyalások folytatásaként21 többek között nagymennyiségű magyar pertinenciájű iratanyag átengedését helyezték kilátásba, amelyért a területi elv alapján a bécsi központi és ciszlajtániai állami, ill. osztrák tartományi levéltárakból bajor vonatkozású iratokat igényeltek. Amikor a közös külügyminisztérium is lelkesen felkarolta az iratcsere ügyét, Károlyi határozottan óvott annak elfogadásától, mert „az önmagában teljesen helytelen és káros területi elvnek még a bajor királyi kormány által javasolt mértékben való alkalmazása, esetleg a császári és királyi Házi, Udvari és Állami Levéltár bizonyos állagaiban súlyos veszteséget okoz, ami mindenképpen elkerülendő volna”.22 Mindez már megelőlegezte azt az álláspontot, amelyet a magyar levéltárosok az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása után képviseltek a levéltári örökség kezelése terén. Érdemes megjegyezni, hogy a dualizmuskori magyar-osztrák levéltári vitában az igazi kényes kérdés és a leginkább jogosult magyar igény, az 1848-49-es magyar kormány és a neoabszolutizmus kori magyarországi főkormányzóság levéltárának visz- szakövetelése magyar részről elő sem fordult. A hallgatás érthető, hiszen az akkor még kortörténetinek számító forrásanyag átadásának felvetése bizonyára az uralkodó, I. Ferenc József elutasítását váltotta volna ki, hiszen ezek az iratok személyes érintettségét dokumentálták a szabadságharc leverésében és a megtorlásokban. A két irategyüttessel kapcsolatban az uralkodó különleges bizalmát élvező Thallóczy Lajos még 1914 elején is arra figyelmeztette Tisza István miniszterelnököt, hogy „ezeket a levéltár azon szempontból nem engedte át, mert Felséges Urunk életében e levéltári anyagnak a megboly20 GLATZ1979. 116-117. 21 BORSA 1964. 36-46. 22 Károlyi véleményét idézi KOLLER 2006. 472. XXVI
