Ress Imre: A Monarchia levéltári öröksége. A badeni egyezmény létrejötte (1918–1926) (Budapest, 2008)
A badeni levéltári egyezmény létrejötte - A levéltári jogvita történelmi gyökerei – A nemzeti levéltárak és a Monarchia levéltári öröksége
törekedtek az iratkiszolgáltatás felülvizsgálatára, hogy az nem kölcsönös megállapodás alapján, hanem a magyar szabadságharc leverése után az alkotmányosság és törvényesség mellőzésével katonai kényszer hatása alatt történt. Hosszú tárgyalások után a horvát autonóm kormány a kamarai levéltárból kiemelt oklevelek jelentős részét 1885-ben visz- szaadta Magyarországnak,12 amelynek híre hatalmas vihart váltott ki Horvátországban. Felháborodott ellenzéki képviselők a horvát tartománygyülésben vád alá helyezési eljárást indítottak a bán ellen és az ülésteremben tettleg bántalmazták a magyarok iránti túlságos engedékenysége miatt.13 Ez a közjáték is mutatja, mekkora jelentőséget tulajdonítottak a korban a nemzeti történelmet érintő levéltári anyag kizárólagos birtoklásának, s miként vált a nemzeti levéltár ügye a nemzeti emancipációért folyó küzdelem fontos eszközévé. A nemzeti történelmet érintő forrásanyag teljes birtokbavételére irányuló törekvés egyébként magyar részről is megnyilvánult, s elsősorban osztrák viszonylatban jelentkezett. A magyar nemzeti levéltár felállítása kapcsán folyamatosan felmerült a Magyarországot érintő bécsi diplomáciai, pénzügyi és katonai levéltári anyag megszerzésének és Budapestre vitelének igénye, noha ezek nagyrészt a Habsburg Monarchia központi szerveinek működése során keletkeztek.14 Az ilyen követeléseknek a 20. század elejéig uralkodó korabeli levéltári szemlélet, a tárgyi, területi szempontok szerinti mesterséges levéltári rendszer adott jelentős ösztönzést, hiszen ennek alapján az egyes bécsi levéltárakban különböző terjedelmű magyar iratsorozatokat és nagyobb levéltári egységeket alkottak, s ez elméleti alapját képezte újabb ilyen sorozatok iratátadás céljára történő létrehozásának. Különösen a kamarai-pénzügyi iratok Magyarországnak való átadásáról készültek különböző tervek, de végül egyik sem valósult meg. A hangos magyar parlamenti követelések és a hosszú csendes tárgyalások ellenére a dualizmus fennállásának ötven esztendeje alatt nem történt meg a nagyobb mennyiségű iratátengedés Magyarországnak. Egyébként ösztönösen is a helyes irányba kereste a megoldást a közös ügyek kezelésére kiküldött magyar parlamenti bizottság, a delegáció, amikor 1884-ben Fáik Miksa kezdeményezésére határozatot hozott egy egységes, önálló „osztrák-magyar államlevéltár” létrehozásáról, amelyben egyesítenék a három közös minisztériumnak alárendelt udvarikülügyi, kamarai és katonai levéltár történeti forrásanyagát, míg a tisztán osztrák és magyar vonatkozású iratokat a két államnak engednék át. A levéltáregyesítéshez szükséges épület hiánya és a szétválasztásnál alkalmazott alapelvek körüli bizonytalanság miatt végül többszöri nekirugaszkodás után elaludt ez az elképzelés, amely még a területi elv szerinti felosztás szellemében fogant.15 A levéltárügyben végbemenő tudományos szemléletváltás, a proveniencia elv érvényre jutása fokozatosan megkérdőjelezte az organikusan keletkezett levéltári anyag területi alapon való megosztásának jogosultságát. Erre érzett rá a bécsi Udvari Kamarai Levéltár élére fiatalon kinevezett Thallóczy Lajos is, amikor 1887-ben készült tervezetében a kamarai levéltár anyagát nagyszabású közös osztrák-magyar forráskiadványban kívánta általánosan hozzáférhetővé tenni. Elképzelését a közös pénzügyminiszter Kállay Béni is felkarolta, sőt a finanszírozását is kilátásba helyezte. Az „Osztrák-magyar pénz12 HAUPTMAN 1961. 35^t6. 13 GROSS 2000. 488-502. 14 JAKAB 1877. 155-159. 15 SZŰCS 1962.31-38. XXIV
