Lakos János: A Magyar Országos Levéltár története (Budapest, 2006)
II. Az országos iratok ügye Mohácstól az Archivum Regni megalakulásáig (1526-1756)
leshelynek, az ország bírálnak iratait és az országos érdekű iratokat pedig az országos levéltárba teszik le. Végül az ötödik szakasz rögzítette, hogy az Erdélybe került, Magyarország és a kapcsolt részek (Partium) területén lévő fekvőjószágokra vonatkozó iratok felkutatása ügyében a király már intézkedett, a megtalált iratokat „oda utasítsák, ahová tartoznak". Szervesen kapcsolódott ehhez a törvényhez az 1723:CVT. te., amely kimondta, hogy ha a magyar kormányszékek Pozsonyból Budára vagy Pestre költöznek, akkor az országos levéltárat is ott kell elhelyezni. Az 1723:XLV. te., mint látható, alapvetően két ügyben rendelkezett. Egyrészt kimondta az Archivum Regni felállítását, a pozsonyi régi országházában kijelölte ideiglenes helyét (emlékezzünk: Klobusiczky is erre az épületre gondolt 1701-ben), előírta a levéltárat kezelő külön levéltárőr kinevezését, meghatározta az egy éven belül levéltárba adandó iratok körét (gyakorlatilag — minden közelebbi meghatározást mellőzve — a bárhol őrzött országos jelentőségű köziratokat idesorolta, kivéve a királyi kincstárt illetőket, és magánletétek elhelyezésére is lehetőséget nyújtott). Másrészt szorgalmazta a pozsonyi és szepesi kamaránál lévő, valamint az országtól különálló Erdélybe került magániratok felkutatását és visszaadását jogos tulajdonosuknak. Érdekes, hogy a kamaráknál lévő országos jelentőségű köziratokat, a korábbi, hasonló rendelkezést tartalmazó törvényre hivatkozva, nem a levéltárba, hanem a nádor megőrzésébe utalta. Feltűnő, hogy a törvény az őrzési funkción kívül egy szót sem szólt a levéltár feladatairól. Vitán felül áll az 1723:XLV. te. jelentősége a magyar levéltárügy és az Országos Levéltár történetében, hiszen végre megteremtette a lehetőséget az állandó, tehát épülettel és külön személyzettel rendelkező központi levéltár létesítéséhez. Sajnálatos módon a levéltár tényleges felállítása sokáig nem valósulhatott meg. A rendek az 1729:XIII. te.-ben sikertelenül sürgették a hat éve hozott törvény végrehajtását, majd több mint egy évtized múltán, az 1741. évi országgyűlésen ismét napirendre tűzték az ügyet. Ekkor a rendek sérelmeik között előadták, hogy az iratátadást a biztosok egy részének halála és más okok miatt nem lehetett végrehajtani, és kérték: most már végre a hiteleshelyek jelentsék be az iratokat a bizottság elnökének, az uralkodó pedig valóban tegyen lépéseket az Erdélybe került oklevelek visszaszerzése érdekében. Mária Terézia (1740- 1780) válaszában ezt megígérte, de azt is kijelentette, hogy ő csak a megfelelő intézkedések megtétele után járhat el.5 5 Bottló, Archivum Regni I., 63. 29