Lakos János: A Magyar Országos Levéltár története (Budapest, 2006)
IV. Az „új" Országos Levéltár megszervezése, történetének belügyminisztériumi felügyelet alatti időszaka (1874-1922)
először is az fogalmazódott meg, hogy a külön nemesi levéltár létesítését kizáró ok „az Országos Levéltár mai — a történelmi fejlődést követő rend szerint való — felállítása és struktúrája is". Ezt követően kijelentették, hogy a nemességre vonatkozó iratok szétválasztása nehéz lenne, majd így folytatódott az indokolás: „De még ha fel is tesszük, hogy a kiválasztás és lajstromozás megfelelő anyagi és szellemi eszközökkel keresztül vihető volna, az Országos Levéltár intézményére és rendeltetésére nézve határozottan károsnak tartanám a mai — úgy a tisztviselők, mint a tudományosan kutató közönség által is jól ismert — történelmi rend és egységes anyag feldúlásával és összezavarásával úgyszólván kétféle, egymásból kiszakított, tehát csonka s ezért kezelhetetlenebb központi levéltárat szervezni". Ezek után a nemesi levéltár felállításából nem lett semmi. Az Országos Levéltár számára azonban nem volt teljesen haszontalan a kérdés felmerülése, az eset ugyanis elősegítette, hogy következetesen érvényesüljön a történelmileg kialakult levéltártestek együtt-tartásának fontosságát hangsúlyozó proveniencia-elv. Említettük már, Tagányi Károly az 1890- es évek második felében megjelent levéltár-ismertetéseiben ugyan nem kifejezetten, de lényegében ezt az elvet képviselte. Ugyancsak ő 1910-ben egy levéltári ügyiraton egyértelműen a proveniencia alapján javasolta az 1848^9-es magyar minisztérium levéltárának rekonstrukcióját. 1912-ben aztán Csánki elfogadta Tagányi felvetéseit, és elrendelte a Történelmi Emlékek című gyűjteményben Pauler idején összevont iratok visszahelyezését eredeti helyükre. Ezzel „az Országos Levéltár áttért a proveniencia elvének gyakorlati alkalmazására".149 Csánki Dezső főlevéltámoki kinevezése után az intézmény tevékenysége továbbra is az előzőleg meghatározott nyomvonalon haladt. Csánki alábbhagyott tudományos tevékenységével abban az értelemben, hogy nagyobb szabású kiadvány készítésébe már nemigen fogott bele. (1913- ban megjelent a Magyarország történeti földrajza a Hunyadiak korában című mű általa készített utolsó, ötödik kötete. 1912 óta dolgozott a Budapestre vonatkozó oklevelek összegyűjtésén és kiadásán, de ezt a munkát befejezetlenül hagyta. A magyar és az úgynevezett közös címerekről szóló utolsó önálló kötete 1916-ban jelent meg.) Ellenben a Magyar Tudományos Akadémia és a Magyar Történelmi Társulat keretében végzett tudományos közéleti munkálkodása továbbra is széles körű és befolyásos maradt. Idejének legnagyobb részét azonban kétségtelenül a levéltár ügyeire fordította. 149 Sashegyi, Kiadványkészítés, 11. 174