Gulyás László Szabolcs: Mezővárosi önkormányzat a középkori Hegyalján (Budapest, 2017)
Utószó
228 Gulyás László Szabolcs: Mezővárosi önkormányzat a középkori Hegyalján „oppidanizálódó", egy erdélyi agrárjellegű, egy máramarosi sótermelő, egy szlavóniai, vagy éppen egy lengyel-magyar határvidéki kereskedő-mezőváros esetében. Mindezek igazolása azonban szisztematikus regionális vizsgálatokat tesz szükségessé a jövőben. A második kérdés megválaszolása előtt le kell szögezni: mint azt a hegyaljai példán is láthattuk, a mezőváros a magyar társadalomfejlődés sajátos, fontos szerepet játszó, jelentős népességet tömörítő társadalmi közege volt a középkorban, amely ezt a jellegzetességét a későbbiekben is, egészen a modern kor hajnaláig megőrizte. Emiatt pedig nem tűnik jó megközelítési alapnak az a magyar szakirodalomban évtizedekkel ezelőtt megfogalmazódott, mi több, széles körben elterjedt és meggyökeresedett, a fentiekben is ismertetett nézőpont, amely a középkori magyar oppidumról egyfajta értékítéletet próbált kialakítani. A társadalmi formációk nem a „haszonelvűség szempontja" alapján alakulnak ki és működnek, nem nagy célokat akarnak megvalósítani. Minden olyan vélemény, amely szerint ez mégis így lenne, prekoncepciókból építkezik, és valamit bizonyítani akar; jelen esetben azt, hogy miért, vagy miért nem érte el a magyar gazdaság és társadalom a modern korig azt a szintet, amelyet a nyugat-európai példák alapján manapság is megfigyelhetünk. Anélkül, hogy a hangvétel cinizmusba csapna át: azt a szintet, amelynek elérésére itt, Európa keleti régiójában már régóta vágyunk. Ennek a meggyökerezett és sokáig megingathatatlannak tűnő megközelítési módnak a koporsójába Szakály Ferenc és Kubinyi András verte bele az első koporsószegeket. Nekik is köszönhetően ebben a kérdésben jelenleg már sokkal tisztábban láthatunk, mint korábban. A mezővárosnak ugyanis nincs szüksége arra, hogy kialakulását, vagy puszta létezését „igazolja". Létrejötte és életképessége a sajátos magyar társadalmi fejlődésben gyökerezik, mondhatni logikus folyamat, egyúttal szükség- szerűség volt. Ez a szükségszerűség abban állt, hogy a civitas-mentes területeken - a középkori Magyar Királyság kétharmad részéről van szó! - élő népesség olyan központok létezését igényelte, amelyek a mindennapi élettel összefüggő alapvető és sokrétű gazdasági, igazgatási, vallási és kulturális szükségleteit ki tudták elégíteni, amelyek központul tudtak szolgálni a rurális térben élő - a magyar népesség csaknem kilenctizedét kitevő - parasztságnak. Hogy gazdasági-társadalmi-kulturális, vagy akármely más szempontból város volt-e a mezőváros? Minden bizonnyal. A benne élők és azok számára, akik éppen ezek miatt az előnyök miatt akartak oda költözni, szőlőt, malmot vagy telket vásárolni, esetleg jártak oda vásározni, búcsúra, akárcsak jogigényük érvényesítése okán: feltétlenül. Ahogyan egyébként a mezővárosi tanácscsal együttműködő, annak bizonyos szabadságait számos téren tiszteletben tartó, az oppidum gazdasági fejlődéséből hasznot húzó földesúr is bizonyosan városnak tekintette azt, nem pedig egy neki járadékot fizető, jobbágyok által benépesített tekintélyes méretű és népességű falunak. Az a falusi parasztság tehát, amelynek nagy része nyugati értelemben vett várost sok esetben csak ritkán láthatott és ezért megfelelő összehasonlítási
